A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 7. VASÁRNAP – Jn 12,44–50

Hozzászólás a cikkhez

A mai evangélium Jézus azon beszédének a részlete, amelyet Jeruzsálembe való bevonulása után mondott a húsvéti ünnepre gyülekező sokaságnak. Hallgatói többségükben vallásos zsidó emberek voltak, akik Isten parancsolatán a mózesi törvényt értették, amely a Sínai-hegynél kötött szövetség szimbóluma is volt. A szövetséghez Kánaán birtoklásának ígérete fűződött, így a hallgatóságot bizonyára meghökkentette Jézus kijelentése: „…maga az Atya parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak, és mit beszéljek. Én pedig tudom, hogy az ő parancsolata örök élet.” Ez merőben új perspektíváját tárja fel Isten szövetségi hűségének: az Úr nemcsak az ideig való földi világban gondoskodik népe lakóhelyéről, hanem az örökkévalóságban is, ahol övéinek örök életet ad.

Isten országának eljövetelét Jézus korában minden vallásos zsidó várta. Várakozásuknak azonban nem volt része az örök élet reménysége. Olyan földi birodalmat vártak, ahol Isten népe szabadon és békességben, a többi nép tiszteletétől övezve él; ahol nem lesz többé betegség és szenvedés; ahol általános jólétben mindenki igen magas kort ér meg, és végül „az élettel betelve” távozik, mint azt a régi pátriárkákról jegyezte fel az Írás. Jézus kijelentése egyrészt porrá zúzza ezt a reménységet, másrészt ennél sokkal szélesebb távlatot nyit: eloszlatja a földi paradicsom délibábját, ugyanakkor feltárja, hogy Isten örök életet szán népének, sőt mindenkinek, aki őbenne – Isten Fiában – hisz.

Ez új szövetség, de nem a régi alternatívája, hanem kiteljesedése. Új, mert a sínai szövetség megkötésekor Isten örök életre vonatkozó szándékát még „lepel” borítja; Jézus halálában és föltámadásában azonban elvétetik ez a lepel. Nyilvánvaló lesz, hogy Isten nemcsak a halálig hű övéihez, hanem az örökkévalóságban is hűséges, amit azzal bizonyít, hogy örök életet ad. Ezért Isten nem vár tőlünk mást, csak annyit, hogy a földi életben higgyünk abban, akit ő küldött: higgyünk Jézus Krisztusban, és minden szavát úgy fogadjuk, mint Isten beszédét; úgy engedelmeskedjünk neki, mint Istennek. Akkor Jézus halála kioltja a mi halálunkat.

Jézus példája ezt mutatja meg: halál áll szemben halállal! Kétféle halál van. Az egyiket úgy is lehet nevezni, hogy bűn-halál, a másikat úgy, hogy szeretet-halál. Ádámot és „Ádám nemzetségét” a bűn vitte és viszi halálba. Ez a halál kárhozatos. Jézust viszont a bűnösök iránti szeretet vitte halálba, ezért az ő halálából örök élet fakad. De mindazokéból is, akik a benne való hitben az ő „nemzetségéhez” csatlakoznak, azaz szeretetben adják oda az életüket. Mert itt a földön a halál elkerülhetetlen. Nemcsak a bűnbe, az önzésbe lehet belehalni, hanem a szeretet önkéntes áldozatába is. Jézus halála és föltámadása azonban leleplezi a végső titkot: aki szeretetben odaadja az életét, az végül valóban megtalálja! Olyan életet talál, amelyet többé sem halál, sem semmi más nem fenyeget. Aki viszont csak a földi élettel számol, és ezért a földi paradicsom délibábját hajszolva, bűnös önzésébe hal bele, örökre elveszíti életét.

Az örök élet kérdése itt, a földi életben dől el, és ez a szó legigazibb értelmében hitkérdés! Mert a földi paradicsom délibábjának hajszolása és a szeretet önkéntes áldozata két, egymást teljességgel kizáró életvitelt jelent. A földi jólétre való önző törekvésről, a múló javak gyűjtéséről mint életcélról csak az tud lemondani, aki hisz Jézusban, és nem kételkedik igéjében, hanem úgy tartja magát hozzá, mint isteni kinyilatkoztatáshoz: tudva, hogy a szeretet áldozatában elvesztegetett életből örök élet fakad.

Örök sorsunk itt, a földön dől el: a hit döntésével itt és most kell – a sportolók kifejezésével élve – átigazolnunk „Ádám nemzetségéből” „Krisztus nemzetségébe”. Más szóval: bűn-halál helyett szeretet-halállal kell ebből az életből távoznunk, ezért idejében kell a bűn-halálhoz vezető útról a szeretet-halálhoz vezető útra (meg)térnünk. Mert ez az a szűk és keskeny ösvény, amely – Jézus ígérete szerint – az életre vezet. Kérjük Isten Lelkét, hogy azon „kevesek” között lehessünk, akik rátalálnak erre az útra.

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::