Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

Az alkalomról készült fényképek késtek, képek nélkül pedig nem akartam tudósítást írni. Aztán elszaladt az idő, és úgy gondoltam, ez a cikk már nem íródik meg. De megérkeztek a fotók, s a megelevenedett emlékek nyomán újra elkapott a hév: meg kell írni, amit tapasztaltam, hiszen másfél hónappal később is friss az élmény, s a történtek végkicsengése mindig aktuális. Pétfürdőn életre szóló egyházélményben volt részem.

A pétfürdői gyülekezet és lelkésze, Győr Sándor nem fér bele a szokásos skatulyába. Hála Istennek! Egy kicsiny missziói gyülekezet, amely „normál” körülmények között a puszta létéért küzdene, nem önmagával van elfoglalva, hanem azzal a sajátos szolgálattal, amelyet Isten rájuk bízott.

A sok örömöt és még több gondot látott Veszprém megyei település közepén, a „tizenkettő-egytucat” lakótömbök között egy nagy épületegyüttes hívja fel magára a figyelmet: a Kolping-iskola. Benne sok izgalmas műhely meg hangulatosan berendezett tantermek és elhivatott pedagógusok, akik nem a könnyebb részt választották. S ami a legfontosabb: nehéz gyermekkort megélt, állami gondozott fiatalok; sokan közülük család nélkül nevelkedtek, őket nem várják haza sehol… Akiket mégis, ott sem biztos, hogy kerek a család…

Ebben az iskolában – jóllehet a Kolping mozgalom katolikus hátterű – nem vendég az evangélikus lelkész: egy teljes állású tanár óraszámát is túlszárnyalva tart nap mint nap hittanórákat. Nem tudom, mi is a varázsa, de látom, hogy „lógnak” rajta a fiatalok. Pedig kiadós tananyaggal bombázza őket, van számonkérés is jócskán. Fegyelmezésre is vállalkozik. De ezek a fiatalok hazamennek a gyülekezeti épületbe, otthon vannak benne. Talán sejtik, talán érzik azt, amit Pál apostol így fogalmaz meg: „Mert minden értetek van…” (2Kor 4,15)

Egy májusi hétköznap délután az alig húsz négyzetméternyi gyülekezeti teremben vagy ötvenen szorongtunk. Tíz „kolpingos” várt a keresztelésre. (Tegyük hozzá ehhez, hogy az elmúlt években már több mint húsz hasonló keresztelés volt!) A 16-20 éves fiatalok készültek a nagy pillanatra. De a csodát igazán felfogni egyikünk sem – ők sem, és a többi jelenlévő sem – tudta. Annak csodáját, hogy Isten cselekszik, megszólít, elhív, kézbe vesz; de talán nem a szokványos formák között, nem úgy, ahogyan mi „megrendelnénk” tőle. „Ott és akkor, amikor ő akarja…” – mondták hitben őseink. Itt és ekkor nagyon akarhatta, mert ez a tíz fiatal felnőtt igent mondott a hívó szóra, válaszolt az igére. Azok, akiknek nincsenek mennyei élményeik a hétköznapokban, egyszer csak szembetalálkoztak a mennyei Atyával. Csonka családban vagy család nélkül felnövő ember számára más súlya van már a névnek is: „mennyei Atyám”.

És a mennyei Atya körülölelte őket a keresztségben, megjelölte őket a kereszt jelével. A gyülekezet lelkipásztora és a vendég lelkész – egyik sem „mai gyerek” – könnyes szemmel élte meg a pillanatot. Tíz felnőtt született. Így épül az Isten országa.

A nyugtalanító kérdés persze bennem él azóta is: azokat, akiket Isten megszólított, meg tudjuk-e tartani az egyházban, abban a közösségben, ahol hitünk szerint a mennyei Atya gyermekeiként lehet biztonságos és boldog az életünk? Az első lépés megtörtént: Isten lépett. A második is: a megkeresztelt fiatalok is léptek. És az egyház? Nem csak Pétfürdőn…

Hafenscher Károly (ifj.)

Regionális hozzárendelés:

::Nyomtatható változat::