Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Nem szándékom olcsó élcekkel ostorozni a gazdasági helyzetet, sőt az sem célom, hogy a közgazdaság- vagy más tudományba kontárkodva elemzésbe kezdjek a jelenlegi munkavállalási lehetőségekről. Azt azonban kijelenthetem, hogy komoly problémával kell szembenéznie annak, aki elveszíti a munkahelyét, és újra álláshoz szeretne jutni. Csaknem kortól, országrésztől, szakmától függetlenül. S mert e nehéz helyzetbe kerülők száma egyre emelkedik, alig-alig van ember e hazában, aki így vagy úgy ne lenne érintett a kérdésben. Vagy azért, mert ő maga szenved ettől az állapottól, vagy mert a családjában kénytelen valaki megtapasztalni ezt a sorsot; esetleg azért, mert segítségért fordulnak hozzá közeli vagy távolabbi ismerősök, reménykedők.

A közismert magyar népi bölcsesség szerint bajban ismerszik meg a barát, de – barátság ide, barátság oda – nem könnyű ebben a helyzetben segíteni, akármennyire szívszorító is látni, hogy a munka nélkül maradt édesanyának, édesapának micsoda teher ilyenkor a saját baján, kudarcán kívül a család fenntartásának – amúgy sem könnyű – terhét is viselni. De nem kevésbé szomorú nézni az ambícióját már-már elvesztő pályakezdőt vagy a korosodó, akár több évtizedes munkaviszonyt maga mögött tudó, ám tettre kész, mégis utcára dobott embertársat sem.

Munkahelyet, kereső foglalkozást aligha tudunk nyújtani számukra, hiszen kevesen vannak olyanok, akiknek tevékenységük, vállalkozásuk révén módjuk van másoknak is munkahelyet teremteni. S bár az egyszeri anyagi mentőöv is jól jön a bajbajutottnak, egy család biztonságos fenntartásához, a szakmai ambíciók ápolásához a holnapnál mindenképpen hosszabb távú tervezésre, tervezhetőségre van szükség.

Meg kell próbálni azonban ebben a helyzetben is meglátni Urunk szándékát! Isten megpróbáltatásnak vet alá, de el nem hagy minket! Nehézséget állít elénk, de biztos, hogy előbb vagy utóbb megadja a megoldást is. Így irányít az idő múlásával beköszöntő, most még kiszámíthatatlan titkokat rejtő jövőnk felé. Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk, hogy Teremtőnk nagy, átfogó világirányító munkájának ez is része, még akkor is, ha pillanatnyilag nem láthatjuk értelmét.

Minket, „éppen állásban levőket” azonban ez nem ment fel a segítségnyújtás kötelezettsége alól! Hiszen egyszersmind eszközök is vagyunk Urunk kezében, mi lehetünk a megoldást hozó menedék. S nem vitás, hogy van lehetőségünk hathatósan tenni azért, hogy a nehéz helyzetbe került embertársunk megtartsa egészséges élet- és munkakedvét, pozitív szemléletét.

A munkanélküliségben – mondják a hozzáértők – az a legveszélyesebb, hogy aki belekerül, előbb-utóbb elveszíti munkavállaló képességét, magyarul alkalmatlanná válik a munkavégzésre. S ennek oka nem elsősorban testi – bár olyan is akad szép számmal, aki szenvedélybeteggé válik –, hanem a pszichés leépülés. Vagyis azok a tulajdonságai hagyják cserben a nyomasztó helyzetbe került embert, amelyek nélkül nem lehet egy társadalomban kulturáltan létezni, nem lehet egy munkahely zárt közösségében hasznos, értelmes munkát végezni.

A visszafordíthatatlan folyamat, a lelki összeomlás megállításának leghatékonyabb módszere pedig nem más, mint az időben történő lelki elsősegély, a meggyőző, vigasztaló, hiteles szó, az együtt érző támasz. S vigasztalásban, lelki segítségnyújtásban soha senki nem volt sikeresebb, mint a csaknem kétezer éves kereszténység! Nem lehet tehát, hogy most, a harmadik évezred elején torpanjon meg ez a folyamat, hogy most érjen véget ez az igazán szép és nemes gyakorlat! Hiszen se szeri, se száma a példáknak, amelyek igazolják, hogy a jó szó, a keresztény testvéri közösség milyen nagy segítségre, milyen csodákra képes.

Néha egy őszinte beszélgetés, egy jelentéktelennek tűnő gesztus is elég ahhoz, hogy egy ember élete fordulatot vegyen – vagy éppenséggel visszatérjen egészséges menetébe. S nekünk itt van a kezünkben a lehetőség, személy szerint mindenkinél ott van a kulcs. A zárba illeszteni pedig nemcsak alapvető testvéri kötelesség, de a józan érdekünk is azt diktálja, hogy a nehézségek idején zárjuk szorosabbra sorainkat!

Gyarmati Gábor

::Nyomtatható változat::