Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Augusztus 20-a forrásünnep. A magyarság Európához való csatlakozásának és a kereszténység felvételének, nemzetté válásunknak a forrása – mint a Dunának a Fekete-erdő.

Ezt a forrást I. (Szent) István király fakasztotta. Ezért nemcsak hálával, de elkötelezettséggel is gondolunk reá minden augusztus 20-án. Hálával azért, mert a kalandozó magyar törzseket egy közösséggé formálta, megóvta őket a széthullástól. Elkötelezettséggel azért, mert a nemzeti egység megteremtése ma is közös felelősségünk.

Történelmi elhatározásához társult a kereszténység felvétele. A kereszténység által meghatározott közös hit és erkölcsiség vált a magyarság együttélésének alapjává, s ez akkor is igaz, ha akadtak olyanok, akik tudatosan lázadtak ellene, vagy emberi esendőségük miatt egyik vagy másik bűnbe estek. Első királyunk elhatározása mégis történelmi tett volt, még ha némely történész kritika tárgyává is tette Szent István határozottságát és szigorát.

A magyarság életét évszázadokon át kísérte Isten félelme, és meghatározta keresztény vallásossága. Elődeink közül mindig voltak, akik a meggyőződéses Krisztus-követés útját járták. Példaként első helyen említhetjük Szent Istvánt, akinek Imre fia halálakor elmondott imádsága megrendítően mély hitről tanúskodik. Utolsó sorát idézem: „Keríts körül irgalmad köntösével, és ne veszíts el minket.” Szent László, Szent Erzsébet vagy a későbbi korokból Bornemisza Péter, Sztárai Mihály, Kossuth Lajos nem kevésbé ragyogó csillagok a történelem sötét égboltján.

Augusztus 20-a azonban nem egyszerűen a dicső történelmi múlt nosztalgikus felidézésének ünnepe. Minden ünnep azért adatik, hogy a jelen eseményei az ünnep szellemében legyenek vizsgálhatóak és értékelhetőek. Hogy ezáltal jobbá tehessük, ami megjavítható, és megszüntethessük, ami elvetendő.

Hazánkban ma az egyik oldalon találjuk a többé-kevésbé vallásos gondolkodásúak táborát, akik a Szentírás tanítása és Jézus személye, példája alapján tájékozódnak a mindennapokban, s hívják segítségül a Teremtő nevét életküzdelmeik során. Örülünk annak, hogy közel fél évszázad után ez mindenkinek törvényben biztosított jogává és társadalmilag elfogadott gyakorlattá vált.

Ismerve hazánk társadalmi, politikai, világnézeti légkörét, többször tűnődtem azon, mit tehetnének a keresztény egyházak annak érdekében, hogy a többfelé hasadt ország mégis egy cselekvőképes nemzetté tudjon formálódni; hogy keresztények és nem keresztények közös célok alapján tudjanak együtt cselekedni a mai magyar társadalomért. Milyen gondolkodás mentén lehetne a két tábort egymáshoz közelíteni? Ez augusztus 20-a ünnepén különösen időszerű, hiszen Szent István is hasonló célokért fáradozott: eggyé kovácsolta a különböző törzsi közösségeket. Módszereit persze ma nem lehet alkalmazni, korunk szellemi háttere is sokkal bonyolultabb annál, hogy követendő példaként tűnhetne fel előttünk a nagy király.

Az a személyes elkötelezettség, amely a Krisztus-követés elszántságából következik, késszé tesz bennünket arra, hogy ezért a népért, amelynek tagjai vagyunk, s ezért a nemzetért, amelynek kultúrájába belenőttünk, a magunk helyén s hivatásunkban lelkiismeretesen és szellemi erőnk teljes megfeszítésével fáradozzunk. Szeretjük ezt a hazát, mert itt születtünk, a miénk. Isten ajándékaként fogadjuk el, tehát az érte viselt felelősségünk Isten előtt vállalt szent kötelességünk.

A felvilágosodás kora óta Európában, így országunkban is meghonosodott az Isten nélküli gondolkodás és életszemlélet. Bizonyára korábban is voltak, akik a vallás, a keresztény hit értékeiben és igazságában kételkedtek, de szélesebb társadalmi nyilvánosságot a francia forradalom óta kapott ez a fajta életlátás és filozófia. Miután a gondolatok vámmentesek – mondta Luther –, ezért a másmilyen világnézetek és a különféle, egymás mellett élő értékrendek a posztmodern társadalomban általánosan elfogadottá váltak.

Mi lehet az a közös értékrend, életrendező elv, amelynek alapján mi mindannyian, hívők és nem hívők együtt szemlélhetnénk ezt a világot, magát az emberi életet? Válaszom ennyi: a kereszténységből áradó jézusi humanizmus, a jézusi tiszta emberség. Jézus szóba állt, sőt közösséget vállalt a társadalom perifériájára szorult emberekkel, akiket mások megvetettek: a pénz imádatába merült Zákeussal, a szexualitás csapdájába esett Mária Magdolnával, a kitaszított leprásokkal, a maga korában megvetett gyerekekkel és az elhagyott özvegyekkel. A hatalom mámorában tomboló Pilátust is „kézmosásra” szelídítette, bár valószínűleg a helytartó szívesebben elítélte volna. Jézus kiszélesítette az emberi segítőkészség határait; gondoljunk az irgalmas samaritánus napjainkig időszerű történetére.

A közelmúltban hosszabb kórházi kezelésre szorultam. Néhány éjszakát az intenzív osztályon is eltöltöttem. Aki ismeri ennek a részlegnek az életét, az egyfelől elismeréssel adózik a munkájukat végző ápolók előtt, másfelől meglátja, hogy mennyivel érzékenyebbé válik ilyen helyzetben az emberi lélek. Megrendülten láttam, hogyan sírt két hetven év körüli asszony, mert a hétvégén egyiküket sem látogatta meg egyetlen családtagjuk sem. Pedig amint mondták, vannak gyermekeik, unokáik is. Ha ezek a hozzátartozók csak egyszer is hallották volna az irgalmas samaritánus történetét! A samáriai segített az őket megvető, olykor gyűlölő zsidón. Vajon eltűnőben van kultúránkból ez az irgalmasság?

Jézus mindig a szegények és a betegek pártján állt. Cselekedeteinek példájával mindig azt mutatta meg, hogy a testvéri szeretet odaadó törődéssel fordul azok felé, akik alapvető dolgokat nélkülöznek: akiknek a napi betevő falat is hiányzik, akiknek nincs hova fejüket lehajtaniuk, akik a társadalom perifériájára kerültek. A beteg irgalomra szorul. Az otthontalannak hajlékot kell kínálni. Önmaga nem képes sanyarú sorsán változtatni. Az erősebbnek kell a gyenge támogatására sietnie.

Ha mai nyelvre fordítjuk a jézusi humanizmus aktuális tartalmát, akkor három területet említhetünk, amelynek a talaján állva világnézeti, sőt politikai meggyőződéstől függetlenül mindnyájan aktívvá tehetjük magunkat.

Az első a humanitással teljes szocializálódás folyamatának elősegítése. A humánus szocializálódás a jövő magyar társadalmának létkérdése. Azonban a kisebb-nagyobb közösségekbe való beilleszkedés korántsem egyszerű feladat a felnövekvő ifjak-felnőttek számára. Ha elfogadó közösség várja a gyermeket az óvodában, majd az iskolában, később az egyetemen, jó tapasztalatokat gyűjthet a felnőtté válás idejére. Maga is toleránsabbá válhat, könnyebben fogadja el társait. Társadalmunk felnőtt tagjai – olykor kegyetlen konkurenciaharcban állva egymással – igazán rászorulnak a humanizálódásra, hogy ne csak a haszonelvűség, a nagyobb profitra való törekvés diktálja döntéseiket, hanem legyenek tekintettel embertársaikra, vegyék figyelembe másoknak az esetleg sajátos, a sajátjukétól eltérő helyzetét. Az egyházak közösségépítő tevékenységükkel ezt: a másik ember helyzetének átérzésére való képességet, a jézusi emberséget ébresztik híveikben.

A másik terület a szociális tevékenység, vagy ahogy az egyházban nevezzük: a diakóniai munka. Kár volna tagadni, hogy a kapitalista viszonyok között, a mindennapok hajszájában sokan megrokkantak, megrokkannak. Akik pedig még az élet harcmezején küzdenek, alig képesek törődni idős szeretteikkel. Ezért is keresettek egyházi szeretetotthonaink, de a szociális ellátást biztosító, világi „alkonyi napfény otthonok” is. Nem kisebb az igény az ambuláns bejáró segítőszolgálat és a nyugdíjasok napközi otthona által kínált szolgáltatások iránt sem. Az egyházi intézmények egyre több idős emberről gondoskodnak eredményesen, megkönnyítve a társadalom ilyen irányú kötelezettségeinek a teljesítését.

Végezetül – de hangsúlyozottan – említsük meg a keresztény hit egyetemes emberi kultúrát teremtő gyümölcseit. Ezeknek a kulturális értékeknek az ápolása és továbbadása elsődleges feladataink között szerepel. Mennyivel szegényebb lenne az egyetemes emberi kultúra a gregorián énekek, Schütz dallamai és J. S. Bach orgonamuzsikája vagy Kodály egyházzenéje nélkül! De a festészet sem képzelhető el Albrecht Dürer, Matthias Grünewald vagy éppen Csontváry és Munkácsy vallásos témájú alkotásai nélkül. S az egyetemes, illetve a magyar irodalom nagyszerű alkotóit, kimagasló értékeit és felcsillanó kincseit még nem is említettük…

Ha a különböző nézeteket valló honfitársaink velünk együtt készek az emberi közösségek építésére, a nehéz helyzetbe kerültek, a szenvedők megsegítésére és az évezredes múlttal gazdagító keresztény kultúra értékeinek továbbadására, bizonnyal könnyebben lehet gazdasági és társadalmi jelenségekről – például a teremtettség védelméről, az általános morális értékekről – tárgyalni, még akkor is, ha a problémákra más-más úton igyekszünk megoldást kínálni.

Szent István egykor képes volt egységbe fogni a széthullani látszó magyarságot; a közös hit és a szent elszántság megtartotta eleinket a Kárpát-medencében. Vajon képesek vagyunk-e a 21. század hajnalán mi is újra egy közös szándék, egy szent akarat talaján összpontosítani erőinket a jézusi tiszta emberség alapján? Augusztus 20-án (is) gondoljunk a jézusi szándékra! És ne feledjük a Példabeszédek könyvében (14,34) olvasható intelmet sem: „Az igazságosság felmagasztalja a népet, a bűn pedig gyalázatukra van a nemzeteknek.”

D. Szebik Imre

::Nyomtatható változat::