Nem mi írtuk...

Hozzászólás a cikkhez

Nagyanyám belevaló srác volt. Ezt már négy-ötéves koromban is tudtam, és ma sem mondhatok egyebet. A maga során két nagynéném is megtette, ami tőle tellett, de nyomába sem léphettek a nagyanyámnak. Nem voltak egy súlycsoport, na!

Kritikus helyzetekben meg különösen tudta hozni a formáját. Kétkedéssel vegyes ellenszenvvel viseltetett mindenféle hiábavaló, a reményt nélkülöző önmarcangolás iránt, nagyanyám egyszerűen nem hitt a kilátástalanságban. Pedig a szomszédság legendáriumából tudom, arrafelé is adódtak válságos helyzetek, amikor harcedzett férfiak is könnyen elvesztették a fejüket. De nem nagyanyám.

Egyebek mellett az ő ötlete volt a töltelékes konty is. Azzal pedig igazán veszélyes irányba hajló állapotokat igazított jó felé, és még hozzájárult a népek barátságához is. Mi több, a környék, ahol lakott, szűk húsz perc idejéig a második világháború győztes nagyhatalmainak oldalán érezhette magát.

Kilencszáznegyvennégy őszére járt, az oroszok átjöttek a Kárpátokon, bevonultak már a városba is. Minden pillanatban várható volt, hogy megjelennek az utcában. Nagyanyámék áthurcolkodtak a szomszédba, egyrészt abból a meggondolásból, hogy ha sok jó ember tömörül, könnyebben átvészeli sok-sok rossz ember zaklatását, másrészt mert a szomszéd Ignác bá első világháborús hadifogságából kifolyólag állítólag beszélt valamennyire oroszul, s majd el fogja tudni magyarázni a hódítóknak, mennyire örül az egész szomszédság a sok-sok áldott jó muszkának. Mások is gondolhattak erre, szép számban gyűltek össze ott akkor.

Ignác bá Jóska fia nem tartózkodott otthon, éppen valamelyik frontot tartotta az egyik nagyhatalom ellenében. Hogy melyikében, arról ott nem volt célszerű beszélni. De jelen volt Ignác bá nénje, egy kicsit habókos vénasszony. A kölykök az utcából csak úgy hívták: Bolond Lina. Ez is nyomott valamennyit a latban, az a homályos érzés, hogy harci helyzetben egy bolond személye védettséget élvez, amiből esetleg a körülötte lévőkre is átháramlik valamennyi. Különben nem volt baj Linával, csak időnként felvihogott, és ütemesen billegette a fejét, mintha valamilyen, csak általa hallható zene ritmusa ejtette volna rabul. Erős volt benne a feeling.

Ignác bá állította, hogy az oroszt pálinkával kell fogadni, akkor nem lehet baj; a jó öreg pálinka segít. Az előkészített üveg tartalmának nagy részével viszont ő maga végzett, már jócskán el is ázott.

– Nem baj – nyugtatta meg Ignác bá nagyanyámat –, van még másik üveg is, jut mindenkinek, a jó öreg pálinka mindig segít.

Nagyanyámat az izgatta, vajon beválik-e majd ilyen állapotban tolmácsnak Ignác bá.

– Egy darabig most igyon kizárólag jó öreg vizet – sziszegte oda neki nagyanyám. Kicsit kivárt, aztán mégse tette hozzá: különben lesz jó öreg trottyon billentés. A vendég legyen illemtudó, kezdetben legalábbis.

Akkor befutott Reznek néni. Itt vannak már az oroszok az utca végén, újságolta sápítozva, házról házra járnak, visznek mindent, különösen órákat keresnek. A szomszédság már hallott erről, az új típusú szovjet ember órák iránti vonzalmáról. Nagyanyámék harsány hangú, daliás vekkere már előző estétől ott lapult egy kert végében elásott ócska kuffer mélyén, két vékonyka jegygyűrű, egy nyolcszemélyes és csak egyetlen helyen borpecsétes damasztabrosz, továbbá nagyapám hamis ezüstözéstől megkopott zsebórája és egy állítólag elefántcsont nyelű, de különben teljesen hasznavehetetlen esernyő társaságában. A használhatatlan esernyőhöz nagyanyám ragaszkodott, egyedül ő állította azt is, igaz, ellentmondást nem tűrően, hogy hamisítatlan, virtigli elefántcsontból van a nyele. Soha senki nem mert ellentmondani neki.

Ignác báéknak viszont valahogy kiment a fejükből a csergőórájuk, elfelejtették elrejteni. Pedig nekik nem is volt egyéb értéktárgyuk; olyan kincsekkel, mint hamisan ezüstözött zsebóra, pláne virtigli elefántcsont nyél, ők nem dicsekedhettek. De még az a csergőóra is egy félénk, halk szavú, aprócska jószág volt, csak oldalági és távoli rokonságban állhatott az érces hangú, jókora vekkerekkel. Reggeli ébresztésre is csak úgy volt alkalmas, ha felhúzás után oldalára fektették. Ez is egy szempont volt, amiért nagyanyámék Ignác báéknál szándékozták átvészelni a nagy találkozást. Hadd lássa az orosz, hogy egyszerű, szegény, de becsületes népekkel van dolga. Saját kincseiket meg ravaszul letagadják.

Reznek néni bejelentése nagy lótás-futást és kapkodást indított el a házban. Hamar el kell dugni a csergőórát, de hová? Valami dobozban elásni a kertben? – arra már nincs idő. Mindenki jött valami ötlettel, de sorra elvetették valamennyit. Túl könnyű helynek bizonyult mindegyik, ahol az ármányos orosz játszva rátalál majd a hőn áhított zsákmányra, amelyért akkora utat tett meg. De mi lesz akkor is, ha sikerül valami fondorlatosan nehéz helyet találni, és az orosz mégis ráakad? Azonnal látni fogja, itt egész sokaság gyűlt össze, hogy kijátssza őt. Kár, hogy a muszkával nem lehet hideg-meleg játékot játszani. Ha közeledne az óra rejtekéhez, csak azért is kórusban kiáltanák: hideg! Az sem ígérkezett megoldásnak, hogy hagyják az órát ott, ahol van, a kredenc tetején, hadd vigye a muszka. Mert mi van akkor, ha vérszemet kap, és nem elégszik meg ennyivel? A fenevad, ha egyszer rákapott Ignác báék csergőórájának ízére, többé nem tud leszokni róla, habzó szájjal, hörögve és fogait csattogtatva jár fel-alá, újabb meg újabb példányokat követelve. Egész jól maga elé tudta képzelni mindenki.

Az idő pedig egyre jobban szorított. Többek szerint az oroszok már az utca közepe felé járhatnak. De senkinek nem jutott eszébe semmi, s csak siránkozott mindenki. Nem úgy nagyanyám. Pedig maga Ignác bá is csak lemondóan legyintett, egyre többször húzta meg az üveget, és ide-oda rohangált a kredenc meg az ablak között, lesve, nincsenek-e már bent az oroszok az udvarában.

– Nem tehetünk semmit, rajtunk van a romlás – sopánkodott Ignác bá.

– Ki kell húzzuk magunkat, ha púposok vagyunk is – mondta nagyanyám.

– Hiába, hiába, minden hiába – óbégatott Ignác bá.

– Nyomja le a seggit valahova, s kussoljon – mondta nagyanyám.

Ignác bá hökkenten, de szó nélkül engedelmeskedett, amiből látható volt, hogy házigazda létére átengedi a parancsnokságot nagyanyámnak.

– Esetleg a csergőórát szét lehetne zúzni apró darabokra – kockáztatta meg bátortalanul nagyapám –, a törmeléket meg nagy ívben kihajítani a hátsó ablakon.

– Ó, hogyne – mondta nagyanyám –, annyi az esze magának is. Törni-zúzni, azt igen, ahhoz értenek a férfiak. Perc alatt elherdálni egy élet munkájának jutalmát, hogyisne.

Mindenki vetett egy pillantást az oldalára fektetett csergőórára, Ignác bá munkáséletének jutalmára. Lehetett latolgatni, megfelelő volt-e a pályadíj. Nagyanyám nagyapámra vetett egy lesújtó pillantást. Nagyanyám azt vallotta, hogy a férfi ugyan a család feje, de az asszony a nyaka. És arra fordítja a fejet, amerre akarja.

– A Jóska gyerek örökségéről van szó – mondta nagyanyám, hogy nyomatékosítsa a helyzetet, és mindenki szeme rányíljon a dolgok helyes látására. Forduljanak végre megfelelő irányba a fejek.

De már tényleg nem maradt vesztegetni való idő. Ekkor nagyanyám odaperdült a kredenchez, felragadta az órát, és Lina mellett termett vele.

– Bontsátok ki a haját, de hamar – szólt oda a jelen lévő szomszédasszonyoknak.

Bolond Linának ezüstösen csillogó, dús haja volt, jókora kontyba összefonva viselte a feje búbján. Ignác bá a könnyebb kezelhetőség kedvéért már régen levágatta volna neki, de a szomszédasszonyok nem hagyták. Kár ezért a szép hosszú hajért, mondták, s valamelyiküknek mindig akadt annyi ideje, hogy megfésülje, és takaros kontyba fonja. Egy kicsit közügy volt Bolond Lina haja, a szomszédasszonyok közös ügye. Még gyerekek voltak, és gyerek volt Bolond Lina is, amikor először vették munkába ezt a hajtömeget, akkor félig még játékból. Több generáció is rajta tanult meg varkocsot fonni, copfot kötni. Azóta Bolond Lina már jócskán megőszült, de az úzus maradt. Időről időre megjelent Ignác báéknál valamelyik lány az utcából, és szó nélkül megfésülte, kontyba fonta Lina haját. Kicsit talán vezeklés jellege is lehetett a dolognak, ki tudja, milyen valós vagy vélt bűnök miatt.

Nagyanyám felszólítására azonnal gyakorlott, fürge kezek vették munkába ezt a hajtömeget. Pillanatok alatt lebontották, s miután nagyanyám nagy körültekintéssel elhelyezte benne az aprócska csergőórát, mint kiköltésre szánt tojást a fészekbe, éppen olyan gyorsan vissza is fonták egy parádés kontyba. Lina átszellemült mosollyal tűrte, még a fejbillegetést is abbahagyta. Mindig szerette, ha foglalkoznak a hajával, de most, hogy egyszerre ennyien teszik, egészen elragadtatásba esett. Úgy érezte, ez az ő nagy pillanata. De az még odébb volt.

Ignác bá, nagyapám és a többi jelen lévő férfi néma meglepődéssel szemlélte a dolgok ilyetén alakulását. Idő kellett volna, hogy feldolgozzák és megfelelő módon kommentálni tudják az érdekes fordulatot. De már nem maradt idejük, mert odakint a tornácon máris lábdobogás zaja hallatszott, valaki megbotlott a lépcsőben, mire rögtön rá valami rövid, kemény, idegen nyelvű beszéd hangzott el. Ez utóbbit odabent, bár Ignác bán kívül senki nem tudott oroszul, mégis mindenki orosz káromkodásként értelmezte. Holott lehetett velős, kurta orosz ima is. Majd kivágódott az ajtó, és három géppisztolyos orosz katona lépett a helyiségbe. Néhány hosszú pillanat idejéig a két csoport némán szemlélte egymást, aztán nagyanyám oldalba bökte Ignác bát, és azt mondta neki:

– No.

Ignác bá, mint akit bekapcsoltak, lépett egyet előre, és megköszörülte a torkát. Mindenki azt várta, hogy díszes beszédet vág ki, de erről szó sem volt. Vagy az évek során elfelejtette azt a keveset is, amit tudott oroszul, vagy a pálinka volt az oka, de egy darabig egyetlen hang sem jött ki a torkán. A három orosz érdeklődéssel és türelemmel várta, mi lesz a folytatás, akár iskolai ünnepségen a megértő szülők, amikor lámpalázas gyermekük nem tudja elkezdeni a szavalatot. Végül Ignác bá megemberelte magát, látszott, erősen összpontosít, és sikerült is kivágnia, hogy:

– Haraso.

Ennél aztán meg is maradt, egyébbel nem kísérletezett. Ezt viszont a biztonság kedvéért még kétszer-háromszor elismételte. Vérszegény előadás volt, az igaz, nem méltó a messzi távolból idáig eljött igényes közönséghez. Az oroszok, úgy nézett ki, nem is hatódtak meg különösebben a produkciótól, kezükben a fegyverrel továbbra is feszült készenlétben álltak, mintha várnának még valamire. Nem feltétlenül jóra. A háttérben nagyanyám halkan csikorgatta fogait, mint premieren a rendező, ha az előadás nem az előre eltervezettek szerint alakul.

Ignác bá is érezte, hogy ennyi nem elég, valamit még nyújtania kéne. De nem volt más, bűntudatosan csak a pálinkás üveget tudta az oroszok felé nyújtani. Ám úgy nézett ki, tényleg fenekestül felfordult a világ, az oroszokat sokkal lanyhábban érdekelte a pálinka, mint ahogy híre járta. Előzetesen nemkívánatos tapasztalataik lehettek ezen a téren, valahol valakik meglepő dolgokat itathattak velük. Gyanakodva mustrálták az üveget meg Ignác bát, és nem mozdultak. A feszültség a szobában szinte tapintható volt.

Ebben a kritikus pillanatban Lina kontyában váratlanul és éles hangon csörögni kezdett az óra. Lehet, hogy máskor és máshol problémái voltak a csörgéssel, de most Lina kontyában füllel hallhatóan jól végezte dolgát, levetkőzte minden gátlását. Egyébkor lehetett halk és visszafogott, de most úgy tűnt, különösen nagy hangon és fülsértően hozza tudomására mindenkinek, hogy eljött az ideje valaminek. Egyszer az életben ő is felemelte a hangját. És csak szólt, csak szólt, sehogyan sem akarta abbahagyni.

Mindenki kővé dermedt. A levegőben lógott, hogy az óracsörgéshez fegyverropogás is fog társulni. Az oroszok lövésre emelt géppisztollyal, ujjukkal a ravaszon keresték a zaj forrását. Nem volt nehéz megtalálni. Lina körül hirtelen kis tér keletkezett, önkéntelenül arrébb lépett tőle mindenki. Lina vihogott és ütemesen himbálta a fejét. Közben ide-oda forgolódott, ő is igyekezett megtalálni a zaj eredetét.

Az egyik bátrabb orosz, aki kirgiz volt és tizedes, ekkor odalépett Linához, és jobban szemügyre vette őt. Lina kacéran rávihogott, és ritmikusan himbálta tovább a fejét a maga belső zenéjére. Közben az óra a kontyában rendületlenül szólt. A tizedes odanyúlt a hajához, és kicsit babrált vele, miáltal a hajfonatok közül előbukkant a csergőóra széle. A harcos büszkén rámutatott, mint aki az itt a piros, hol a piros játékban megtalálta a pirost. Társai egy darabig tátott szájjal bámulták, majd visszafojthatatlan röhögésben törtek ki. A tizedes némi késéssel, de annál nagyobb hévvel követte őket, úgy nézett ki, már nem is tudják abbahagyni. A pattanásig feszült idegek váratlan elernyedése eget verő jókedvet eredményezett. Egy idő után a jelen levő szomszédság is bátortalan heherészéssel csatlakozott hozzájuk, talán abból a meggondolásból, hogy ahol együtt vigadnak a népek, ott esetleg mégsem lövi hasba egyik része a másikat. De lehet, ez csak egy olyan korszak volt, amikor folyton nevetni kellett, az ember egyszerűen nem tudott ellenállni a röhögésnek.

Az oroszoknak erősen megtetszett a dolog az órával, kinti társaiknak is mutogatni akarták Linát, mint valami mozisztárt. Nagyanyámnak – aki addigra szorosan odaállt Lina mellé, mint fotózáskor a menedzser az általa kreált filmcsillag oldalára – újra fel kellett húznia Ignác báék csergőóráját, és visszadugnia a vastag hajfonatok közé. Az oroszok meg karon ragadták Linát, és kisétáltak vele az utcára. Közben végig hahotáztak, abba nem hagyták volna semmiért. Valóban nem mindennapi látványt nyújtott a fejét ritmikusan rázó és fel-felvihogó Lina, akinek félrecsúszott kontyában a csergőóra szüntelenül zengett, mint játékautomatában a csengő, ha éppen megütik rajta a főnyereményt. A körülötte lévők vihogtak, és csillogott a szemük, mint akik szintén részesülnek ebből a főnyereményből. Ez egy ilyen vidám háború volt. Nagyanyám ötlete nyomán, nagyanyám közreműködésével, nagyanyám utcájában.

Ott vonult a menet végig az úton, legelöl nagyanyám, Bolond Lina és a kirgiz tizedes, utánuk a többi orosz, aztán Ignác bá, Reznek néni, nagyapám és a többi szomszéd meg szomszédasszony. Időről időre nagyanyám felhúzta a Lina kontyában rejlő órát úgy, hogy mindjárt csörögjön is. A csergőóra pedig szakadatlanul csörgött Bolond Lina kontyában, mintha jelezni kívánná, hogy valami új, az errefelé lakók által még soha nem tapasztalt korszak következik. A Bolond Lina konty-fészkébe rakott tojás feltört, és kikelni készült belőle valami.

A menethez újabb meg újabb oroszok csatlakoztak, térdüket csapkodva ők is a nevetéstől. Úgy nézett ki, Bolond Lina meghódította a hódítókat. A környező házakból lassan előbújt a lakosság, nagyanyámék és a katonaság közötti nagy egyetértés meg vidámság odavonzott mindenkit. A lakosok először riadtan pislogtak ki az ablakon a nagy zajra és hahotázásra, de aztán rájöttek, hogy csak nagyanyám és Bolond Lina jöttek felszabadítani őket. Ott vannak velük valami oroszok is. Aztán ezeknek a riadt szomszédoknak egy része szintén csatlakozott a menethez, és olyan vígan volt mindenki, mintha véget ért volna a háború. Nagyanyám ötlete révén a jelenlévők röpke húsz percig felszabadultak a rettegés terhe alól. Az emberek barátságosan egymás hátát lapogatták, a civilek csak úgy finoman a katonákét, a katonák amúgy teljes erőből a civilekét. Ignác bá mindenkit megkínált pálinkával, és újabb meg újabb üvegek kerültek elő kabátja zsebeiből. Addigra az oroszok leküzdötték bizalmatlanságukat, és nagyokat húztak a feléjük nyújtott palackokból, amitől csak még jobb kedvük kerekedett. Úgy nézett ki az egész, mint valami ünnepi díszmenet. Az is volt, nagyanyám győzelmi diadalmenete, csak az oroszok nem tudtak róla. Volt mit ünnepelni, végül is nem esett baja senkinek, és a szomszédság úgy érezhette, hogy koalíciós partner lett a Vörös Hadsereggel. A Vörös Hadsereg harcosai később rázendítettek egy katonanótára, s amikor befejezték, előbb bátortalanul, majd erőre kapva, egyre hangosabban, a szomszédság is rákezdett a Rákóczi-indulóra. Végig is énekelték. Felejthetetlen nap volt, nagyanyám belekóstolt a győzelem ízébe, és kezdett rákapni.

Valahonnan odakerült Bodoni, a nyugalmazott énektanár is, aki tényleg tudott oroszul, és vállalkozott, hogy tolmácsol a két csapatvezér, vagyis a nagyanyám meg a kirgiz tizedes között. A tizedes elmondta nagyanyámnak, miszerint jó pár csergőórát összeszedett már ebben a hadjáratban, de sehogy sem tudta kiókumlálni, hová tegye majd őket a jurtában, ha hazakerül. Azt szeretné, hogy fontosságuknak megfelelő helyre kerüljenek. Az utóbbi időben folyton emiatt emésztette magát. De nagyanyám ötlete segített megtalálni a megfelelő megoldást. Odahaza neki is van egész sereg idős nénikéje, azok kontyában méltó helyen lesznek a csergőórák. Köszönet és hála nagyanyámnak. Semmiség az egész, legyintett nagyanyám, jöjjön csak bátran bármikor, ha bántja valami, itt majd megoldjuk.

A kirgiz aztán, hálája jeléül, nem is vitte el Ignác báék óráját, pedig mint mondta, igazán kedves emléktárgy lett volna az itteni szép pillanatok felidézésére. De emberszeretet és nagylelkűség is van a világon, oktatta ki nagyanyámat. Nagyanyám egészen természetesnek vette, hogy megmarad az óra; amire ő vigyázott, az nem szokott elveszni. Meggyőződésem, hogy ha a háború után nagyanyám is ott lett volna a béketárgyalásokon, Észak-Erdély sorsa is másképpen alakul. De hát se nagyanyámat, se Bolond Linát nem hívták meg negyvenhétben Párizsba a békealkudozásokra, pedig ott lett volna a helyük nekik is. A szomszédság körében még ma is tartja magát a nézet, hogy tévedés történt, mert amikor újra kijelölték a határokat, a nagyhatalmak nem vették figyelembe, hogy azt a fertályt, ahol ők laknak – némi orosz segédlettel –, voltaképpen nagyanyám és Bolond Lina szabadították fel.

Molnár Vilmos

::Nyomtatható változat::