e-világ

Hozzászólás a cikkhez

Anand Veeraradsh indiai protestáns lelkész; Bangaloréban él. A következõ írás Gott ist grün, azaz Isten zöld címû kötete alapján készült.

Észak-Indiában, Rádzsasztán száraz pusztaságaiban él a bisnoi nép. Különös vallásuk fölkeltette az egész világ környezetvédõinek az érdeklõdését. A „bisnoi” szó jelentése: „a huszonkilenc elõírás követõi”. Ezek a szabályok tiltják a fák kivágását és az élõlények megölését. A bisnoik vegetáriánusok, és tartózkodnak az erõszaktól. A környezethez, a faunához és a flórához fûzõdõ viszonyukat a tisztelet és a szeretet jellemzi.

Vallásuknak köszönhetõen sikerült megõrizniük a természetet. A bisnoi települések körül mindenütt buja, zöld vegetáció és számos ritka állatfaj maradt fenn az amúgy vízben szegény, sivatagos régióban. A látogatók könnyen felismerhetik településeiket a virágzó kedsadiligetekrõl (Prosopis cineraria), a vidáman ugrándozó õzcsapatokról, sõt egy bizonyos fekete kecskefajról is, amelyet egyébként a kihalás veszélye fenyeget. Jól tudják, hogy a „kedsadi” nélkülözhetetlen a megélhetésükhöz, hiszen tápanyagban gazdag termését fogyasztják, virágából és levelébõl gyulladáscsökkentõ hatású gyógyszert készítenek, a fa törzsébõl pedig gumiszerû anyag vonható ki, mely fontos kereskedelmi cikk. Éppen ezért mindent elkövetnek annak érdekében, hogy megõrizzék ezeket a fákat.

Az egyik bisnoi falu egy tragikus esemény színtere volt. Az eset 1730. szeptember 9-én történt, a színhely: Rádzsasztán Dzsodhpur nevû városának a közelében fekvõ Khedsadali falu fõtere. Dzsodhpur maharadzsája, Adzsit Szingh palotát akart építeni magának. Kõ és agyag bõségesen volt a környéken, a cserép kiégetéséhez azonban tûzifára volt szükség, amely viszont ritkaságszámba megy ebben a pusztaságban. Adzsit Szingh egy hadnagyot bízott meg a cserép és a tégla elõállításával. Nos, a hadnagy a fejébe vette, hogy Khedsadali szent ligetének fáit vágja ki erre a célra. Favágói már ki is élezték fejszéiket, mikor a falu lakói eléjük álltak.

Igyekeztek a lelkükre beszélni, és elmagyarázták nekik, hogy a fák szentek és érinthetetlenek, s aki kivágja õket, megsérti a bisnoik vallását. A munkások azonban süketnek tettették magukat, és nekiláttak a munkának, ahogyan a hadnagy parancsolta. A fák dõltek, egyik a másik után. Ekkor a falu lakói – nõk, gyerekek, fiatalok és öregek – haragosan a ligetbe szaladtak, és mindegyikük szorosan átölelt egy-egy fát. A fejszék lesújtottak a védtelen emberekre…

A fákkal egyetemben háromszázötvenhárom ember vesztette életét aznap Khedsadaliban. A bisnoik lemészárlásának híre szélsebesen terjedt; a környezõ falvakból özönlöttek az emberek az erdõkbe, és szembeszegültek a favágókkal. Ezek megijedtek és elkotródtak. Mikor a maharadzsa meghallotta, hogy mi történt, maga sietett a faluba, vigasztalta az életben maradottakat, és békét kötött Khedsadali lakóival. Hogy a történteket jóvátegye, törvényt hozott, amely büntetéssel sújtotta azt, aki állatot ölt, vagy fát vágott a bisnoik településeinek körzetében.

A bisnoik mind a mai napig arról híresek, hogy akár az életük árán is megóvják a fákat és az állatokat. Valahányszor csak megsejtik, hogy egy állatot veszély fenyeget, vagy netán lövéseket hallanak, nyomban odasietnek, ahol a bajtól tartanak. Az asszonyok átkutatják a bokrokat, hogy megleljék a szerencsétlenül járt õzgidát, amelyiknek az anyja megsebesült vagy zsákmányul esett. Ha megtalálták, hazaviszik, szoptatják, és úgy nevelik föl, mintha a saját gyermekük lenne.

A bisnoik e nemes tradíciója és áldozatkészsége fejezõdik ki szimbolikus formában a Himalája vidékének híres Chipko-mozgalmában („Öleld át a fát”).

Valahányszor a famunkások fejszékkel fölszerelkezve megpróbálnak behatolni Garhval körzetének erdeibe, a helybeli egyszerû, analfabéta asszonyok abroncsként átölelik a fákat, úgyhogy a munkásoknak elõbb õket kellene lefejteniük ahhoz, hogy hozzáférhessenek a fákhoz…

A bisnoi hagyomány, a Chipko-mozgalom és a szubkontinens sok más ökológiai mozgalma az indiai kultúra belsõ magvát és õsi vallási alapját képezi. A hústalan étkezés, az erõszakmentesség, a szent tehén és a szent erdõk végsõ soron ennek a „természetbarát vallási kultúrának” a praktikus kifejezõdései, amely egykor spontán módon alakult ki õseink azon tapasztalatából, hogy meg kellett találniuk helyüket a természetben, és tevékenységükkel be kellett illeszkedniük annak körfolyamatába és ritmusába. Úgy érezték, hogy közvetlenül és szoros kötelékkel kapcsolódnak a természet minden mozzanatához és minden erõjéhez, s életüket is a természetnek köszönhetik.

India vallási és kulturális élete szorosan egybefonódik az õserdõkkel és a hegyekkel, a folyókkal és a tengerekkel, a fauna és a flóra gazdag élõvilágával. Az emberi élet minden mozzanatát és a természet minden rezdülését – a születést, a növekedést és az elmúlást – az örök kozmikus tánc kifejezõdésének tartják. Az indiaiak minden mai emberi problémát és nehézséget voltaképpen vallási problémának tekintenek, és az egész rendszer mélyen rejlõ zavarának külsõ szimptómájaként értelmezik õket. Számukra nem létezik tisztán világi jellegû megoldás azokra a problémákra, amelyek az emberiség elõtt tornyosulnak.

Miután évtizedek teltek el a természettudományos, társadalomtudományi és bölcseleti megoldások keresésével, lassanként kezdjük megérteni, hogy e problémák végsõ soron vallási természetûek, ennélfogva csak a vallás adta válaszokkal oldhatók meg. Az ökológiai válság tehát a vallás válsága, és ennek megfelelõ választ követel tõlünk.

Benkovics Sándor

::Nyomtatható változat::