Nem mi írtuk...

Hozzászólás a cikkhez

Elkezdődött az új tanév, a gyerekek – ha ez még divat – beszámoltak már legszebb nyári élményeikről. Tőlem ugyan a kutya se kéri, ám kikívánkozik belőlem, mert van több is!

Úgy kezdődött, hogy május utolsó napjaiban kiderült, hogy én súlyos beteg vagyok. Fennakadtam a rákszűrésen, azonnal jelentkezzem itt meg itt. Tele voltam halaszthatatlan teendőkkel, könyvheti programok, utazási előkészületek, itthon részleges festés-mázolás, várva várt baráti látogatás: no mindegy, jelentkeztem.

Megmondták az őszintét. Előbb egy kis műtét – a bizonyosság megszerzéséért –, aztán minden bizonnyal egy nagyobb. És remélhetően még időben. Kértem nyolc nap haladékot, és igyekeztem nem gondolni az egészre. Sikerült. Szép, nyüzsgő, szívet melengető nyolc nap volt.

A kilencediken lemondtam a nagy utazást, elhalasztottam a festés-mázolást, töröltem a várva várt baráti látogatást, és próbáltam felfogni: mi vár rám. Ez is sikerült. Nyári terveimnek lőttek, ez nyilvánvaló, de majdcsak túl leszek rajta. Nem titkoltam én a bajt, ha valaki kérdezte: mi újság, hogy vagyok, hát elmondtam: Micsoda pechem van, kiderült, hogy rákos vagyok, és éppen nyáron!

A baráti reakciók döbbentettek rá, hogy deviáns módon viselkedem. Ezt tragikusra kell hangszerelni. De nekem nem ment.

Egyre gyakrabban hallottam: Jézusmária! Vigyázz magadra! És ki van melletted? A család?

A fiamék több mint fél éve befizettek egy gyönyörűnek ígérkező nyaralásra, menjenek? Hát persze hogy menjenek!

Túlestem a kisműtéten, igazán semmi, és most úgyis várni kell a szövettanra, hát elég baj, hogy nem úszhatok, nem mehetek napra, meg egyáltalán: kímélő életmód, de azért másnak mégiscsak nyár van, és én utálom az önsajnálatot. A szövettan pozitív.

Szaporodnak a részvétlátogatások és telefonhívások. Vigyázz magadra! Mit segíthetek? Fájdalmaid vannak?

Nincsenek fájdalmaim, és jólesik, hogy ennyien szeretnek, ennyien aggódnak értem. De beszéljünk valami másról.

A nagy műtét előtt kissé kellemetlen előkészítő beavatkozásokra kerül sor. A gyerekek gyakran hívnak a távolból, nyugi, nincs semmi baj, jól vagyok.

Aztán eljön a várva várt nap, mehetek a kórházba. A fiamtól kapok egy mobiltelefont. Sose vágytam rá, de most jól jön. Hívnak a kórházi ágyon, leginkább külföldön élő barátaim, a fiam megadta nekik a számot, amit én nem is tudok, mert elveszítettem a cetlit, amire felírtam. Fiam barátja behoz reggel egy kis tévét, éppen kérdem tőle, hogyan is kell ezen a mobilon telefonálni, mikor bejön a nővér, és ad egy injekciót. Már nem tudtam meg, hogy előbb kell-e tárcsázni és utána a zöldet lenyomni.

Három óra múlva a fiam ébreszt. Helló, anyu!

De jó!

Egy hét múlva itthon vagyok. Orvos barátnőm, a drága, néhány napra hozzám költözik. Vigyáz rám. De jó! Csak ne kellene folyton pihengetni. Mert most meg ezt hallom: te csak pihengess. Szeretteimnek – közel és távol – naponta beszámolok hogylétemről. Mennyien gondolnak rám! Ez nagyon jó. De egyre gépiesebben mesélem az újonnan jelentkező barátoknak, ismerősöknek, hogy így meg úgy. Igen, vigyázok magamra, pihengetek.

Egy hét múlva hív a mester: van egy szabad hete, kezdheti-e végre a festést-mázolást? Miért ne? Úgyis itthon vagyok. Jöjjön.

Megőrültél? – kérdezik barátaim, hogyan vállalhatsz ilyen rumlit? Pedig a rumli is jó. Szól a rádió, a mester dolgozik, az ő családjában is volt hasonló baj, sok vitamint kell ennem, másnap hoz is gyümölcsöt a kertjéből. Aztán felajánlja a furgonját, hogy bevisz a kórházba az utókezelésre. Csak nem megyek taxival, mikor ő itt van! Szóval vigyáz rám.

Este kimerészkedem a kissé feldúlt konyhába, csinálok egy lecsót. Másnap meg rakott krumplit. Pedig megígértem a fiamnak, hogy az általa megadott telefonszámon rendelek majd kosztot, de jólesik valamit csinálni, ha lassabban is, mint máskor. Együtt ebédelünk a mesterrel, rám szól, hogy egyek többet.

Egy este rég nem látott külföldi barátom hív, jövő héten Pestre jön, reméli, itthon vagyok, enne nálam egy körözöttet, aztán elmegyünk valahova vacsorázni, jó? Persze! Milyen volt a nyár? – kérdi. Remek, mondom, csak nagy volt a kánikula. Hát akkor a jövő héten!

És nem mondja, hogy vigyázzak magamra, hogy pihengessek. Mit sem sejt. De jó.

És másnap egy szerkesztőségi telefon. Nem gondolod, hogy ideje volna már írnod? Hétfőre várjuk.

Hol is az írógépem? Ja, a nejlonnal leborított íróasztal alatt. Vége a festésnek, ragyog minden. Meg bűzlik. Kimegyek Tahiba.

Ottani barátaim éppen csak diadalívet nem emelnek nekem. A hűtő teli étellel, mindenki meghív, mindenki várt. De jó!

Este van már, mire kopogni kezdek az írógépen. De nem a cikket, hanem köszönetet mindenkinek. A professzornak, az orvosoknak, a nővéreknek, szeretteimnek, barátaimnak. Már több oldal tele.

Hát ennyi legszebb élményem volt ezen a nyáron. Kösz.

Janikovszky Éva

::Nyomtatható változat::