Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Úgy tartják, hogy nagy ember, híres férfiú mögött mindig áll egy asszony. Egy erős asszony. Bóra Katalin, Luther Márton felesége is ilyen kivételes egyéniség lehetett.

Talán ő volt az első emancipált nő. Férje nyilván nem véletlenül szólította előszeretettel „Kata Uram!”-nak… Amikor a közelmúltban végre megnéztem a Luther életéről szóló, nagyszabású filmet, maradt némi hiányérzetem. Bóra Katalin mindössze néhány jelenetben szerepelt, Lutherrel együtt töltött több mint húsz esztendejét már nem tartották fontosnak az alkotók. Pedig nem lehet azt mondani, hogy meddő időszak lett volna: hat gyermek született a frigyből. Luther ez idő alatt fordította le németre az Ószövetséget, fáradhatatlanul járta a választófejedelemség gyülekezeteit, és közben – szinte haláláig – tanított a wittenbergi egyetemen.

Ki volt hát Bóra Katalin, aki huszonhat évesen kötötte életét az akkor már negyvenkettedik esztendejében járó, hírneves férfihoz?

Katharina von Bora elszegényedett nemesi családba született 1499. január 29-én. Édesanyja korán meghalt, apja újra megnősült, további gyerekei születtek. Valószínűleg ezért adták oly fiatalon – egyes írások szerint már hatévesen, mások szerint tízesztendősen – zárdába Katalint. Először a bencések kolostoriskolájába, Brehnába, onnan pedig a cisztercita Marienthron kolostorba került. Itt anyai nagynénje volt az apátnő, és édesapja húga, Magdalena von Bora is e falak közt élt, apácaként.

Mai szemmel a kolostorban elképzelhetetlen szenvedést kellett átélnie egy ilyen fiatal lánynak. Édesapja kísérte a zárdába, ahol az apátnő már várta őket.

„Amikor belépett, a Tisztelendő Anya fátylát félrehúzta, s összehúzott szemöldökkel Bóra úrhoz fordult: »Korábbra vártuk, Hans bátyám. Ez hát a lánya, Kata?« Nyilvánvalóan nem várt választ, hanem a kísérőjéhez fordult: »Barbara nővér, vigye a kislányt a hálóterembe! Merre van a holmija?« Kata egy összekötözött csomagot húzott elő a hóna alól. Az apátnő bólintott. Kinyújtotta jobb kezét, és állon ragadta a kislányt. A kis Kata könnyfátylán át hideg kék szempárt látott. A vékony ajak mozdulatlan volt. Az asszony egy halk sóhajjal végre elengedte a gyermek fejét, majd gyűrűsujját nyújtotta felé. »Térdelj le!« – súgta az apja. Kata engedelmesen a gyűrű fölé hajolt, és megcsókolta. »Búcsúzz el apádtól!« – parancsolta az apátnő. Bóra úr kezet fogott a kislányával, majd elfordult. Kata már csak a hátát látta.”

Ha ma élne, Bóra Katát alighanem pánikbetegséggel kezelnék már bakfis korában… De akkoriban többet bírtak az emberek; nem volt más választásuk. A középkori kolostorokban szigorú, már-már embertelen élet zajlott. Folytonos volt a böjt, az éjszakai alvást nemegyszer kellett imádkozással megszakítani. A nővérek sohasem hagyhatták el a zárdát, és semmiféle kapcsolatot nem tarthattak a családjukkal – még a leveleiket is cenzúrázták. Ennél is szörnyűbb talán, hogy gyakran a beszédet is megtiltották a számukra, s ez minden emberi kapcsolat létrejöttét megakadályozta. A rendbe belépő kislányok haját lenyírták, személyes holmijuk nem lehetett, egyéniségüket egyszer s mindenkorra összetörték. Egy hatéves kislánynak ezenkívül különféle rémségekkel is meg kellett küzdenie, hiszen a pokol kénköves tüzével és az ördöggel igen gyakran fenyegették őket a legkisebb fegyelmezetlenség, engedetlenség esetén is.

Valóságos csoda, hogy Bóra Katalinból férjét gyengéden szerető feleség, gyermekeiért aggódó anya és egyáltalán érző ember válhatott, amikor mindezekre semmiféle mintát, példát nem láthatott a majdnem húsz esztendő során, amelyet kolostorban töltött.

Katának mégis szerencséje volt, hogy nagynénje a nimbscheni kolostor gyógynövénykertjében és patikájában dolgozott, és átadta neki a gyógyító füvek termesztésének, felhasználásának tudományát. A kislány a rend betegeinek ápolásában is részt vett, s eközben sok tapasztalatra tehetett szert.

1. október 8-án, tizenhat éves korában Katalin letette a fogadalmat, apáca lett. Nem valószínű, hogy a saját akaratából – egyszerűen nem tehetett mást. Időközben apja is meghalt, s mivel örökséget nem hagyott hátra, Katának a férjhez menésre semmi reménye, esélye nem maradt.

Ezekben az években a kolostor falai közé egyre több nyugtalanító hír érkezett a kirobbant parasztháborúról, egyes kolostorok lerombolásáról. Az apácák féltek, többen rokonaiktól kértek oltalmat. Többnyire elutasító választ kaptak. A családtagok egyrészt úgy gondolták: jó, ha van, akinek az a fő foglalkozása, hogy értük is imádkozzék, másrészt viszont eszük ágában nem volt eltartani húgukat vagy nővérüket. De más nyugtalanító hírek is érkeztek.

„A wittenbergi rendből kilépett szerzetes tanítása tehát a mi területünket is elérte – folytatta a Domina. Most tehát védőfalat kell építenünk, de nem a kolostor falai köré – annak falai már elég magasak–, hanem a szívünk köré! Ha véletlenül valamelyikőtök birtokába kerülnek ezek a kártékony iratok, amelyekkel az ördög eme szolgája kegyes lelketeket megmérgezi, úgy kötelezlek benneteket, hogy azokat nekem azonnal átadjátok! Azonnal! Anélkül, hogy elolvasnátok! Én sem fogom őket elolvasni, hanem a tisztító lángokra bízom őket, hogy ne a mi testünk égjen el az örökkévalóságban. Hangját leeresztette, és mindkét kezét könyörögve emelte a magasba.”

De ahogy az már lenni szokott, a tiltott gyümölcs sokkal édesebb. Luther forradalmi tézisei eljutottak az apácákhoz; az iratokat Bóra Katalin egészen biztosan olvasta. „Tehát a léleknek semmit nem segít, hogy a test szent ruhákat hord, mint ahogy azt a papok teszik, és az sem, hogy a templomokban vagy szent helyeken van, az sem, hogy szent dolgokkal foglalkozik, az sem, hogy imádkozik, böjtöl, zarándoklatokat tesz, és csupa jót cselekszik, amelyek csak a testben és azon keresztül történnek. Hanem történnie kell még valami egészen másnak, ami a lélekben megy végbe, kegyességet és szabadságot adva annak…”

A reformátor hitújító gondolatai termékeny talajra hullottak a zárdában is.

Bóra Katalint 1523. április 4-éről 5-ére virradóra nyolc másik apácával együtt megszöktette a kolostorból egy torgaui kereskedő. Kalandfilmbe illő történet: a kereskedő üres hordók közt, ponyvával letakart szekéren, az éj leple alatt lopta ki az apácákat. Luther személyes felelősséget érzett a sorsukért, s minthogy akkoriban egy nő számára kizárólag a férjhez menés jelentett biztonságot – mindannyiukat gyorsan férjhez adta.

Katával azonban volt egy kis gond. Bár mindjárt az első nyáron eljegyezte őt egy nürnbergi teológushallgató, bizonyos Hieronymus Baumgaertner, a fiatalembernek egyszer csak nyoma veszett. Családja alighanem halálra rémült attól, hogy a fiú egy kiugrott apácát akar oltárhoz vezetni.

Így aztán nem volt mit tenni, Katát maga Luther Márton vette feleségül. Egyiküknek sem lehetett túl könnyű. Egy volt szerzetes, aki már a negyvenes éveit tapossa, és a legkevésbé sem érdeklik földhözragadt, hétköznapi dolgok. A pénz különösen nem. Pedig a wittenbergi egyetem professzoraként jól keresett, csakhogy amit egyik nap kapott, azt másnap már a gyakorta kopogtató nincsteleneknek adta.

Házasságuknak egyébként is több volt az ellenzője, mint a támogatója. Luther barátai attól féltek, hogy a doktornak nem marad majd ideje a reformációval foglalkozni. Az új tanokat babonás félelemmel figyelők ugyanakkor meg voltak győződve arról, hogy az egykori szerzetes és a kiugrott apáca házasságából patás kis ördögök fognak a világra jönni.

Ilyen körülmények között szervezte meg az új asszony a fekete kolostorban a család életét. Mégpedig igen népes famíliáét, hiszen sorban születtek meg a gyerekek; 1526-tól kezdve évente, kétévente kopogtatott a gólya. Három fiú és három lány született, de náluk élt Kata nagynénje, és még nyolc árva gyerek a rokonságból. S hogy valami bevételük is legyen, Kata kosztos diákokat is etetett. El lehet képzelni, hogy egy ekkora háztartás mekkora munkát jelentett!

„Kosztosaink általában elégedettek, csak néha nyafognak, hogy túl híg a leves, vagy túl sűrű a főzelék. Újra és újra megpróbálnak alkudozni az ár miatt: legutóbb még a hallei Jakab is odajött hozzám, akinek az Ön kérésére oly sok szívességet tettem, hogy túl sokat kérek, és Lipcsében olcsóbban lehetne étkezni. Mondom neki, menjen Lipcsébe, és keressen magának ott egy Luther Mártont, mire csak nevetett. Bárcsak lenne valami a birodalmi gyűlésből, és újra velünk lehetne! Van egy s más, amit szeretnék Önnel megbeszélni. Nagyon szeretnék még egy kertet, a meglévő termés nem elég, hogy betömjem a sok éhes szájat, pláne, amióta az Ön megboldogult kisebb húgának árvái is nálunk laknak. Kellene még néhány almafa, hogy szószt készíthessek, egy-két ágyás borsónak és babnak, és egy haltenyésztésre alkalmas terület, ez kedvemre való volna.”

A házaspárra még egy nagy megpróbáltatás várt: tizenhárom éves kislányukat, Lénát el kellett temetniük.

Az apát – bár igyekezett nem mutatni – nagyon meggyötörte ez a veszteség. Betegségektől is szenvedett, ereje egyre fogyott. Luther Mártont 1546 februárjában egy utazása során érte a halál; férj és feleség nem tudott egymástól búcsút venni. Katalin negyvenhét éves korában magára maradt.

„Muszáj volt már most megtörténnie? Még olyan sok dolga volt az én doktoromnak! Utána sóvárgott az egész világ. Hol ide, hol oda kellett utaznia, hogy a veszekedést elsimítsa, az igét hirdesse. A tél derekán – mégiscsak idős volt már! De ez így is túl korai. (…) Ellenségei ünnepelnek. Barátai sírnak. És én? Én – a felesége? Mit tegyek én? Ki vagyok én? Mi marad nekem most? »Állj föl, Kata!« – mondaná Luther. »Állj föl, és adj hálát Istennek, hogy megváltott engem! Láss munkához, Kata! Isten veled van minden dolgodnál. Mozdulj meg, doktorné! Vannak még emberek, akiknek parancsolhatsz, Kata uram!«”

Hát az igazság az, hogy nem sokan maradtak. Bár Luther minden vagyona örökösévé tette feleségét, a rokonság kezdettől perelte a végrendeletet, és Katára számos megpróbáltatás várt. A kirobbanó újabb háború és a pestis miatt többször is menekülnie kellett a gyerekekkel Wittenbergből. Pénze fogytán volt, a fekete kolostort el kellett adnia, s csak a dán király pénzadományának köszönhetően sikerült talpon maradnia. A barátok szép csöndben elhagyták.

Mindössze hat évvel élte túl a férjét. Amikor egy újabb pestisjárvány elől Torgauba menekültek, megbokrosodtak a lovak, és Katalin kiesett a kocsiból. Sérülése végzetesnek bizonyult. Torgauban halt meg, két legkisebb gyermeke mellette volt. Itt, a városi templomban helyezték örök nyugalomra 1552. december 20-án.

Jásdi Beáta

::Nyomtatható változat::