Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

„Minek evangélizálni azokat, akik úgyis ott vannak vasárnaponként az istentiszteleten?” – kérdezte valaki a Deák téri templomban tartott országos evangélizáció előtt néhány nappal, de a közel ezerkétszáz ember jelenléte október 8-án rácáfolt a kritikusokra, és azt mutatta, hogy egyházunk hitbuzgó tagjai igenis igénylik az ilyen alkalmakat. A téma ezúttal Jézus Heródesnek szóló üzenete volt Lk 13,31–33 alapján: „Íme, ma és holnap ördögöket űzök ki, és gyógyítok, de harmadnap bevégzem küldetésemet.”

„A Szentírás első és utolsó két fejezete a gonosz nélküli állapotot mutatja be, a közöttük lévő részekben és az emberi világban viszont végig jelen van a sátán. Ezért jó – egy evangélizáció keretében – figyelni a talán kellemetlennek érzett kérdésre, de nem szabad átcsúszni a másik végletbe sem” – kezdte értelmezni Győri Gábor esperes az „ördögöket űzök ki” kijelentést. Kifejtette, hogy Krisztus azért lehet példa, mert „önmagán kezdte” az ördögűzést, amikor szolgálata elején távozásra szólította fel a kísértőt. A gonosz ma már több száz csatornán keresztül áramlik be az otthonokba és az egyházba. Amikor kisgyerekek szájából hangzik a káromkodás, mosolyognak a felnőttek; amikor ökölbe szorul egy piciny kéz, sokan legyintenek, pedig a kisördög együtt növekszik az emberrel, s később már szinte lehetetlennek tűnik a tőle való szabadulás. Egy lehetőség mégis van: Jézus nyomában járva rontani a gonosz munkáját, és Krisztus nevében letenni a nyomasztó árnyakat a kereszt tövéhez.

Szeverényi János országos missziói lelkész azt hangsúlyozta, hogy „veszélyes” dolog kézbe venni Isten igéjét, és evangélizációt meghirdetni, mert a résztvevő talán más emberként megy haza, mint ahogy érkezett – remélhetőleg nem megkeményedve, hanem megújulva. A gyógyítás igéjét hirdetve először a bajok forrásáról szólt; arról, hogy az ember távol került az élettől, az egészségtől, Istentől, s ennek testi, lelki, szellemi következményei vannak. Szeverényi János kifejtette, hogy az igazi bűn az istennélküliségünk, és legnagyobb nyomorúságunk, hogy még a hívő ember sem nevezi nevén a dolgokat, amikor a nyilvánvaló vétkeket is legfeljebb betegségként diagnosztizálja, és agyonhallgatja a gonoszt. Jézus azért szól hozzánk, mert ebből akar kigyógyítani bennünket, és meg szeretné értetni velünk: nem az a fontos, hogy az embernek hiánytalanul meglegyen mind a harminckét foga, hanem hogy megszabaduljon, és örök életet nyerjen. Gyógyszer tehát van, de kérdés, hogy eljut-e a betegségben szenvedőhöz…

A miskolci bizonyságtévő csoport énekkel, verssel és személyes beszámolókkal készült. Sándor Frigyes lelkész Mt 5,3 alapján úgy mutatta be társait, mint akik egykor ínségben voltak, és keresték a boldogságot, de csak akkor találták meg, amikor megértették, hogy az igazi boldogság és az áldás összetartozik. A tizenkét részből álló Alfa-sorozat egyike az új missziós módszereknek, amelyek révén Isten eléri a keresőt. A háromórás alkalmak vacsorával, asztalközösséggel kezdődnek; az élet nagy kérdései csak később kerülnek elő.

Mária beszámolt élete nagy mélységeiről – arról, ahogy harmincéves védőnői munka után testileg-lelkileg végképp kimerülve az alkoholizmusba menekült, de Isten kegyelme által gyógyulást nyert. Azóta bizonyságtételekkel szolgál; a jelenlévőket – az egykor nagymamájától hallott – útravalóval látta el: „Menjetek Isten hírével, azaz vigyétek magatok is a jó hírt!” Ilike, a „másfél éves Alfa-bébi” könnyezve beszélt arról, hogyan változott meg az élete, mióta Jézus kezébe kapaszkodik, aki csodát tett vele: a pajzsmirigye állapota a legutóbbi vizsgálat eredménye szerint már a daganat diagnosztizálása előttire hasonlít. Barbara és Sándor nemcsak az Úr Jézust találta meg az Alfa-tanfolyamon, hanem egymást is. Szorongva érkeztek ugyan a közösségbe, de hamar feloldódtak a baráti közegben, és azután már Isten igéjére is oda tudtak figyelni. Margó az első benyomásait elevenítette fel, és annak az örömének adott hangot, hogy a következő kurzuson már maga is szolgálattevőként vesz részt, mert tovább kell adnia valamit abból, amit néhány éve megtapasztalt. A nyolcvanadik életévéhez közeledő Zoltán pedig úgy sorolta fel saját és felesége betegségeinek egy részét, hogy mindent az Úr kezébe tettek le, és az ő akaratában megnyugodva merik vállalni vagy elhagyni a földi életet.

A záró igehirdetésben Ittzés István lelkész Jézus küldetésére irányította a figyelmet, és megfogalmazta, hogy Isten csodálatos terve a megváltás, amelyre azért van szükség, mert az ember semmire sem ment a saját hatalmával, vallásoskodásával, és nem tudta megoldani az istennélküliség problémáját. Jézus küldetése ezért Isten országának a megvalósítása volt, azaz az emberi szívekben való hatalomátvétel – az indulatok, a képzeletvilág és a cselekvés felett. A kereszt pedig Isten szerelmi vallomása, mert az Úr a Golgotára szegezte fel az istengyilkos emberért dobogó, meghasadt szívét, s ezzel teljesítette küldetését. Ezáltal elnyertük az örök életet, a bűnbocsánatot és a kegyelmet; az ember útja ezért tehát nem a világmegváltás, hanem a megváltottak seregébe való tartozás. Akik már megértették ezt, azok kinyújtják a kezüket Isten felé.

Az úrvacsorai közösség után zárszóként Ittzés János püspök fejezte ki afelett érzett örömét, hogy a kegyelmet nyert bűnösök közösségében együtt lehet a kis konfirmandus és az egyházvezető. Végezetül „harci indulóként” az „Erős vár a mi Istenünk” kezdetű énekkel bocsátotta el a gyülekezetet.

Egy evangélizáció akkor van a helyén, ha nemcsak egy napig hangzik az ébresztő szó, és nemcsak egyszer fogalmazódik meg az igei útravaló, hanem eljut a gyülekezetekbe, a családokhoz, az egyes emberek életébe, és látható következményei vannak. A krónikás két, erről tanúskodó budapesti példának lehetett fültanúja: az evangélizáció előtti estén az egyik előadó gyülekezeti fiataljaival együtt készült a prédikációra, mert fontosnak tartotta, hogy a szószékre indulás előtt eljussanak hozzá azok a kérdések, amelyeket az adott ige vethet fel hallgatóiban, s ezáltal olyanokat is megmozgatott, akik másnap nem voltak ott a Deák téri alkalmon. Szombat este pedig egy másik lelkész – visszatérve gyülekezetébe – egy keresztény koncertre érkezett, ahol a meghívott zenekart köszöntve örömmel számolt be aznapi evangélizációs tapasztalatairól és arról, hogy a kapott üzenet mennyire összhangban van a vendégek zenei bizonyságtételével. Jézus üzenete bizonyára az ország más tájain is eljutott a szívekhez.

Hulej Enikő

::Nyomtatható változat::