A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A hét elején díszdoktori címmel kitüntetett dr. Hafenscher Károlyt evangélikus egyházunkban, illetve az Evangélikus Élet olvasói számára aligha kell bemutatni. A széles látókörű, több nyelven beszélő lelkész, teológiai tanár nyugdíjba vonult ugyan, de nyugalomba nem: ma is sokan fordulnak hozzá – szerkesztőségünkhöz hasonlóan – szellemi „munícióért”. Úgy véljük, egyházunk egésze számára megtisztelő, hogy munkásságát most református testvéregyházunk egyetemén is elismerték.

– Professzor úr, hogyan fogadta díszdoktorrá avatásának hírét?

– Nyolcvan évemet figyelembe véve, örül az ember, ha „még emlékeznek rá”, de örömmel fogadtam azért is, mert régi vágyam, hogy a klasszikus protestantizmus két ága – az evangélikus és a református – közelebb kerüljön egymáshoz. Amikor csaknem egy évtizeddel ezelőtt a teológiai bizottság elnökeként zsinatunk tagja voltam, felvetettem a kérdést: nem lehetne-e az 1838-as nagygerezsdi egyezséget újra megerősíteni? Ezt 1914-ben – technikai és pénzügyi ellentétek miatt – mi bontottuk föl, s bár csak a két dunántúli egyházkerületet kötötte össze, egyházunk egész népe magáévá tette, természetesnek tekintve a közös úrvacsoravételt és a szószékcsere lehetőségét. Azt kértem, hogy alakuljon meg egy református és egy evangélikus bizottság ennek újratárgyalására. Ezt az akkor sajnálatos módon „elnapolt” javaslatot ma is indokoltnak tartanám megvitatni.

– A Magyarországi Evangélikus Egyház ökumenikus tanácsadójaként a professzor urat ugyanakkor gyakran vádolták azzal, hogy elsősorban a katolikus egyház felé nyitott…

– Ez nem meglepő, hiszen 1973 és 1984 között részt vettem a Lutheránus Világszövetség és a római katolikus egyház közös bizottságának munkájában, és a megigazulásról szóló közös nyilatkozattal zárult ottani munkánk – érthető módon – folyamatosan nagy publicitást kapott. Arról azonban szó nincs, hogy eközben úgymond hűtlen lettem volna református testvéreinkhez.

Református vonatkozásban sokrétű és hosszú múltra visszatekintő személyes kapcsolatokat sorolhatnék, kezdve azzal, hogy három hétig „cserediák” voltam Sárospatakon. Amikor Kecskeméten voltam káplán, szintén igen jó viszonyban voltam a környékbeli református szolgatársakkal. Minden hónapban egyszer közös lelkészi bibliaórát tartottunk. Később azután prédikáltam a Kálvin téren, a Szabadság téren, a debreceni Nagytemplomban, Pápán, Miskolcon és másutt, miként számos előadást is tartottam református testvéreink felkérésére. Érdekességképpen említem, hogy egy éven keresztül én írtam a meditációkat a Igehirdető című kolozsvári református lapba. Számomra természetes volt, hogy egyformán jó személyes kapcsolatban álltam a főváros mindenkori református lelkészeivel, nem utolsósorban Pásztor Jánossal. Amikor ösztöndíjasként Amerikában volt, akkor kerültem a Ráday utcába, ahol az ő tanszékén tanítottam hét féléven át ökumenikát.

– Díszdoktori oklevelük átvételének másnapján, kedden – azaz lapzártánk után – a kitüntetettek székfoglaló előadást tartanak a Károli Gáspár Hittudományi Egyetemen. Ön miről fog értekezni?

– Előadásom címe: Ugyanazon Krisztus uralma alatt élünk – ugyanabban a csónakban evezünk ma. A cím első tagja – Sub uno Christo – az Ágostai hitvallás bevezetőjéből való. Nem véletlen, hogy az ökumenében gyakran szoktunk hivatkozni erre a mondatra, miként újabban előszeretettel idézzük az „egy csónakban evezünk” kifejezést is. Ezzel a címmel (Rowing in One Boat) 1999-ben jelent meg Lukas Vischer egy könyve. A neves református szerző ezt úgy értette, hogy ma minden keresztény felekezet alatt a szekularizáció tengere hullámzik. Előadásom címe tehát egyaránt utal a közös hitbeli vonásokra és közös társadalmi beágyazottságunkra.

– Egy református díszdoktori címmel kitüntetett evangélikus teológustól talán még azt is szabad megkérdezni: volna-e tanácsa a két felekezet vezetői számára?

– Úgy vélem, hogy a hangsúlybeli és kegyességbeli különbségek ellenére is jobb kapcsolatot kell ápolnunk egymással. Én el tudnám képzelni, hogy a jövőben újra legyen közös teológiánk, vagy legalábbis legyenek közös fakultások olyan tárgyak esetében, amelyeket botorság külön tanítani Zuglóban és a Ráday utcában. Erősíteni kellene a kapcsolatokat a lelkészek és a gyülekezetek szintjén is. Mert nem nélkülözhetjük a sajátos protestáns hangot! A „néma egyház” nem lehet protestáns modell!

– Amikor az ismertség elismertséggel is párosul, a klasszikus szabály szerint ezek alanyát is sürgősen meg kell kérdezni, hogy mit tart önmagáról. Ha a professzor úr olyasvalakivel találkozna, aki semmit nem tud a munkásságáról, mit tartana fontosnak elmondani D. dr. Hafenscher Károlyról?

– Nyugdíjaskorban lévő evangélikus lelkész vagyok, akinek két vonalon futott az élete. Az egyik szál a Lutheránus Világszövetséggel kapcsolt össze, a másik egy budapesti gyülekezethez kötött. Harmincöt éven át voltam lelkipásztor a Deák téren. Nemzetközi egyházi konferenciákon sokszor az egyedüli voltam, akinek volt gyülekezeti tapasztalata. Amikor viszont hazajöttem, akkor el tudtam mondani, hogy ez vagy az a kérdés miként néz ki, miként hangzik a lutheránus világban. Keddi bibliaóráim első húsz percében mindig a világ kereszténységének a történéseit ismertettem. Ezeknek a „húszperceseknek” az anyaga ott van könyvespolcom alján. Bekötve tizennyolc kötet…

– Pillanatnyilag…

Lejegyezte: T. Pintér Károly

::Nyomtatható változat::