Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Idős néni tipeg át a zebrán a zöld jelzésnél. Kezében bot és megpakolt bevásárlószatyor. Nem siet – ő már rég nem siet sehova. Látszik, nehezére esnek már a léptek. De megy konokul, koncentrál a számára nehéz feladatra, az aszfaltos, sima úton való haladásra. Neki – úgy tűnik – már ez is kihívás. Az útra rákanyarodni készülő, milliókat érő, metálfényezésű autó sofőrje azonban nem bírja cérnával, sok neki a pár másodpercnyi várakozás, amíg a néni átér előtte. Rádudál, s már ereszti is le az elektromos ablakot, hogy keresetlen szavakkal buzdítsa gyorsításra. A megfáradt nagymama ijedten kapja fel a fejét, összerezzen a felbőgő motor zajára, de mert lehet gyakorlata az ilyen helyzetekben, nem torpan meg, nem kezd el sietni, csak csóválja a fejét, és továbbhalad. A hatalmas autó meg csikorgó gumikkal száguld át a gyalogátkelőn mögötte, s pillanatok alatt eltűnik a forgalomban.

Tulajdonképpen nem történt semmi. A vihogó vezető és társai talán jó heccnek tartották, hogy „megtanították”a néninek: nekik bizony elsőbbségük van, jár az előjog, hiszen nagy és drága autóval közlekednek. Igaz, közben „elfelejtettek” valamit. Emberségesen bánni, együtt érezni a gyengébbel, elesettel, aki akár az ő nagymamájuk is lehetne.

Laboratóriumi vizsgálatra várnak a rendelőben a türelmetlen páciensek. Vannak, akik már jócskán nyitás előtt megérkeztek, hogy elsőként kerüljenek sorra; többnyire idősek, akik megszokták a korai kelést, s reggelente nem kell gyerekről, munkába induló családtagról gondoskodniuk. Megelőzték a munkába indulókat, a gyermeket iskolába kísérőket és a hatalmas pocakja terhét hordozó, nehezen mozgó kismamát. Aki így a sor végére kerül, s arcán szelíd mosollyal hárítja el az előre invitálást. Tudja, sokan nem néznék jó szemmel, ha a sor elejére kerülne. S amikor mégis rászánja magát, tényleg megszólal egy hang:

– Miért nem várja ki a sorát?! Én is tudtam ennyit állni, amikor terhes voltam! – mondja. – Csak ma már el vannak kényelmesedve a fiatalok – tesz még hozzá egy messzire mutató, sommás megjegyzést a házsártos nénike.

S ami még szomorúbb: többen bólogatnak a szavára. Jóllehet akár igaza is lehetne. Ennyit valóban tud várni egy kismama is, viszont a zsörtölődő aszszonyságnak sem telik sokba – és csupán néhány perccel később kerül sorra–, ha hozzásegíti a kedves fiatalasszonyt, hogy ne fizikai megterheléssel kezdődjék számára (s közvetve magzata számára is) a nap, és mosolyogva, kevésbé fáradtan hagyhassa el a rendelőt. S akkor talán a néni sem vizsgázna le ilyen gyalázatosan megértésből, együttérzésből, segítőkészségből, szeretetből.

Valószínűleg sokak számára ismerősek az ilyen hétköznapi jelenetek, hiszen gyakran megesnek. Pedig a békés társadalmi együttélés érdekében az efféle apró konfliktusok elkerüléséhez semmi másra nem lenne szükség, mint egy picike, egészen picike együttérzésre, türelemre. Amelynek még akkor is van értelme, ha nem szeretetből, csak érdekből vagy józan megfontolásból fakad. Ha az előjogokra várók, a veszekedősek, a türelmetlenek belátnák, hogy nem működhet jól egy közösség, ha az elesetteknek, kiszolgáltatottaknak, gyengéknek nem nyújt mindenki – személyesen és intézményesen egyaránt – segítő kezet. S ehhez még a sokszor sokak által istenített pénzre sincs szükség, csak egy csöppnyi egymás iránti szeretetre, amelyet mindenki megtanulhat. Hogy honnan? Kitől? A válasz – úgy gondolom – annyira nyilvánvaló, hogy szinte már szükségtelen is kimondani. Az azonban aligha vitatható, hogy példaadással, mintával nekünk, Jézus követőinek, keresztényeknek kell elöl járnunk!

Gyarmati Gábor

::Nyomtatható változat::