Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

„A baleseti sebészet azért szép hivatás, mert végzése során a férfi is átélheti a szülés élményét.” Huszonnégy évvel ezelőtt fogalmazott így Maninnger Jenő professzor úr, az Országos Baleseti Intézet akkori főigazgatója egy ünnepi beszédben.

Sikertelen felvételi után, műtőssegédként besurranva a tanterembe hallottam ezeket a – pályaválasztásomat véglegesen eldöntő – szavakat. És valóban én is többször megtapasztalhattam már annak örömét, hogy részes lettem a teremtés csodájában. Abban, ahogy a beszállított, összetört és véres, majd az intenzív osztályon kötések és csövek által deformált testben ismét felragyog a lélek fénye, és megadatik az új kezdés lehetősége.

Persze más ez a „szülés”. Nemcsak egy ember – az anya, a baleseti sebész – küzd a sérültért, hanem vele együtt kollégák: társszakmák képviselői, asszisztensek, nővérek, gyógytornászok is, akik rendszerint nem kerülnek a reflektorfénybe. És másként cseng utána a kérdés is: „Mi lesz a gyerekből?” Mert hiába a sürgősségi ellátás túlterhelt szakembereinek minden igyekezete, a társadalom terheinek ide koncentrálása, ha a sérülést, szívinfarktust vagy agyvérzést túlélt beteg megfelelő utókezelés híján mégsem tud élni a visszakapott lehetőséggel.

Az egészségeseket is kirekesztő hazai munkaerőpiacon nincs keresnivalója a nem rehabilitált, fogyatékossá vált embertársunknak. Marad neki – ha van – a túlterhelt család, a járadékos lét. S jelentkezik orvosánál, hogy mégis inkább amputálják le visszavarrt karját, mivel úgy magasabb rokkantnyugdíjat remélhet.

Az „újjászületettekről” is gondoskodnunk kell. Ezt szeretnénk az alapítandó evangélikus rehabilitációs kórházban is végezni.

Dr. Cserháti Péter

::Nyomtatható változat::