Gyermekvár

Hozzászólás a cikkhez

A Füller Tímea által írt sorozat főhőse Anita, aki szüleivel új városba költözött, és ott kezdte el a tanévet. Kalandjairól még két alkalommal olvashattok a Gyermekvár rovatban. A történetek végén találtok egy-egy rejtvényt is; a megfejtéseket küldjétek el a szerkesztőség címére (Evangélikus Élet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. A hatodik rész után sorsolást tartunk, amelyen három szerencsés megfejtő ajándékcsomagot nyer. Aki minden alkalommal beküldi a helyes megfejtést, annak a neve hatszor kerül a kalapba, így nagyobb esélye van arra, hogy nyerjen.

Az eget borús felhők takarták el, lógott az eső lába egész nap. A szél csípősen csapott a gyerekek arcába, nem is maradtak sokáig az udvaron. Kriszti is morcos volt. Nem szerette ezeket a terembe szorult délutánokat, amikor valahogy minden olyan unalmas. Rosszkedvűen firkálgatott egy írólap szélére. Anita szíve viszont hevesen vert. Ma lenne a hittan! Jaj, vajon eljön-e vele Kriszti is? És egyáltalán: mi várható, érdekes lesz-e, folytatják-e a múltkori játékot? Nagy izgalmában szinte összerezzent, amikor nyílt az ajtó, és belépett a terembe hívogatni őket a hittant tanító néni. Micsoda megkönnyebbülés: Kriszti elsőnek ugrott az ajtóhoz! Anita pedig boldogan vágtatott utána.

Még összeszedték a többi teremből is a gyerekeket, és már kezdődött is a vidám éneklés. A legjobb az volt, hogy egy gitár is előkerült, ami mindenkinek nagyon tetszett, és egy icipicit ki is lehetett próbálni. Persze csak óvatosan, mégis nagyon örültek neki. Az imádságban mindenkinek elhangzott a neve, és a tanító néni egyenként adott hálát azért, hogy eljöttek.

A most elhangzó bibliai történethez is szükség volt a segítségükre. Isten parancsa szerint az embereknek az özönvíz után az egész világot be kellett volna népesíteniük. Ők azonban együtt szerettek volna maradni. Azt tervezték, hogy hatalmas tornyot építenek, amelynek a teteje az eget veri majd. A tanító néni azt kérte, hogy a gyerekek mind gyürkőzzenek neki a nagy munkának, és próbálják meg képzeletben felépíteni a tornyot. Kriszti még a nyelvét is kidugta egy picit, miközben a képzeletbeli téglákat rakosgatta.

Majd a tanító néni így folytatta a történet elmesélését:

– A torony pedig egyre magasabb és magasabb lett, amikor egy éjjel Isten azt mondta: „Ez nem lesz így jó. Nem ezt akarom.” És büntetésül reggelre az emberek nem értették egymás szavát. Amikor az egyik maltert kért, a másik a talicskát hozta. A lapát helyett téglát nyújtottak egymásnak, a fejsze helyett pedig a mérőzsinórt.

A gyerekek, amikor ezt eljátszották, nagyokat nevettek, de azért azt is érezték, hogy bosszantó lehetett így folytatni a megkezdett nagy munkát. Az emberek terve tehát meghiúsult, az építkezést abbahagyták, és szétszéledtek az egész földön.

– Egy fontos dolgot azonban nem mondott Isten. Mégpedig azt, hogy most már nem szereti őket. Az emberek nem hallgattak a szavára, ezért rendreutasította őket, de a szeretete velük maradt, és elkísérte őket minden útjukon. Ahogyan titeket is elkísér minden nap – mondta a tanító néni, és egy-egy névre szóló, szívecskés kis csipeszt csippentett minden gyerek ruhájára.

– Elkíséri Anitát, Krisztit, Editet, Jutkát, Szilvit, Tiborkát, Danit, Petit és Sanyikát – folytatta.

A gyerekek csöndesen hallgatták őt, és mosolyogva nézegették a ruhájukon a kis jelet. „Milyen jó, hogy elkísér bennünket Isten!” – gondolta magában Anita is. El is határozta, hogy otthon még egyszer elolvassa majd ezt a történetet. Csak a torony nevére nem emlékezett.

::Nyomtatható változat::