Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Azokban a napokban megjelent Keresztelő János, és ezt hirdette Júdea pusztájában: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa!” Mert ő volt az, akiről Ézsaiás így prófétált: „Kiáltó hangja szól a pusztában: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” (Mt 3,1–3)

Ha advent azt jelenti, hogy várjuk Jézus Krisztus eljövetelét, akkor Keresztelő Jánost igazi adventi prófétának kell tekintenünk. Olyan valakinek, aki igehirdetésével vagy személyes példájával ebben az adventben is megszólíthat bennünket.

Az évnek ebben az időszakában könnyen tudunk azonosulni e különös emberrel – gondolhatnánk. Ez azonban nem könnyű, mert Keresztelő János menthetetlenül a végidők prófétája volt. Bűnbánatot, megtérést és ítéletet hirdetett. Olyan dolgokat, amelyekre ma nem szeretünk gondolni, vagy amelyekről jobbára szemérmesen hallgatunk. Ráadásul János egy olyan korban egy olyan országban hirdetett effajta dolgokat, amelyet mi a mai fogalmainkkal és tapasztalatainkkal szinte el sem tudunk képzelni.

Az első század Palesztinája a hihetetlen szegénység és a gazdasági-politikai elnyomás világa volt. Ezért nem csoda, hogy miközben a tanult kisebbség a politikai megalkuvás (szadduceusok), az életszentséget kereső ultravallásosság (farizeusok), a forradalmi nacionalizmus (zélóták) és az elzárkózás (esszénusok) között mérlegelt, az egyszerű nép reménykedve özönlött Keresztelő Jánoshoz, aki azt hirdette, hogy hamarosan megkezdődik az apokaliptikus küzdelem Isten és a romlott világ között. Ebben a küzdelemben pedig az emberek – természetesen – szerettek volna a győztes oldalára állni.

Az Illés-lelkű próféta meg volt győződve arról, hogy Isten pusztító haragjának hatalmas küldötte hamarosan megérkezik, s az ítélet tüzét tölti ki először a templomra, amelyet a szadduceusok pénzsóvársága szennyezett, majd a zsinagógára, ahol az írástudó farizeusok tanítottak, végül az egész, rómaiak uralta bűnös, pogány világra. János a végidők szent háborújának, a választott nép „dzsihádjának” a fővezérét várta Jézusban. Úgy gondolta, hogy Jézusnak ítéletet kell majd tartania az igazak és a gonoszok között: kegyelmet és isteni jóságot kell mutatnia az igazak iránt, és irgalmatlanul el kell pusztítania a gonoszokat.

Nem csoda, hogy János rövid idő alatt mérhetetlenül csalódott Jézusban. Ahelyett ugyanis, hogy Sodoma és Gomora kénköves tüzével választotta volna el egymástól a jót és a rosszat, Jézus szerte járt, és jót tett mindazokkal, akiknek szükségük volt az isteni jóságra. Nemcsak a jókkal tett jót, hanem mindenkivel, aki rászorult: zsidókkal és pogányokkal, elnyomott szegényekkel és gazdag elnyomóikkal egyaránt. Miközben így cselekedett, Jézus tényleg Isten ítéletét valósította meg – csak éppen nem abban a formában, ahogyan Keresztelő János azt elvárta volna. Tette ezt azon egyszerű oknál fogva, hogy Isten más, mint amit mi gondolunk róla. Jézusban pedig Isten maga volt közöttünk.

Igenis, Jézus megítélte a jót és a rosszat, de nem úgy, ahogyan azt Keresztelő János vagy a „szociális feszültségektől” forrongó Palesztina lakossága elvárta, hanem úgy, ahogyan Isten jónak látta.

Pál apostol mintegy húsz évvel később mintha megérzett volna valamit mindebből, hiszen azt írta a rómaiaknak, hogy „Isten nem személyválogató” (Róm 2,11): ugyanabból a kézből jön az ítélet és az irgalom. Hogy mikor és kire éppen melyik, az nyugtalanítóan logikátlannak tűnhet a számunkra, ahogyan nyilván János számára is annak tűnt. Isten örök tervében az ítélet és az irgalom titokzatos módon megfér együtt, de e kettő az emberi értelem számára sokszor rejtélyesen összekeveredhet.

A fogalomrendszereinket és a világainkat elválasztó mérhetetlen különbségek ellenére Keresztelő Jánost mégis teljes joggal nevezhetjük adventi előfutárunknak, hiszen ő is elkeseredett, amikor azt látta, hogy Jézus nem felel meg az elvárásainak.

Hónapok teltek el a lázas júdeai prédikáció óta, János már börtönben várta az elkerülhetetlen véget. Abban, ahogyan elküldi Jézushoz a tanítványait, félreismerhetetlen a türelmetlen értetlenség és a vádoló csalódottság: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11,3) Hiába kereste, nem látta Isten (és saját) ellenségeinek gyötrelmes halálát. Elkeseredetten ingathatta a fejét, hiszen „ennek nem így kellene történnie”.

Jézus Krisztus válasza nemcsak Keresztelő János, hanem mindannyiunk számára fontos, miközben – a legkülönfélébb elvárásainkkal együtt – várjuk az ő eljövetelét. Jézus azt válaszolja, hogy igen, ő az Eljövendő. Nem kell mást várni. Sőt a várva várt ítélet is folyamatban van, még ha nem is úgy, ahogyan szeretnénk. Mert ítéletet látunk, amikor szemtanúi lehetünk annak, hogy Isten jót tesz az emberekkel körülöttünk. S miközben mi ezt látjuk, egyesek közülünk furcsamód hálát adnak mindezért, mások csalódottságukban felháborodnak. Mert Jézus Krisztusban Isten különös országa jön el közénk, még akkor is, ha ez nem arat mindig osztatlan sikert a sorainkban.

A Biblia híradása ezen a ponton elhallgat Keresztelő Jánost illetően. Csak remélhetjük, hogy ez a különös adventi próféta, rejtélyes ősünk a Krisztusra való várásban végül megértette mindazt, amit Jézus Krisztus hozott el a számunkra. Mert még ha a várakozás sokszor tényleg örömtelibb is, mint a megérkezés pillanata, és még ha elvárásaink szinte mindig megalapozatlanoknak bizonyulnak is, Jánosnak a börtönben talán volt annyi ideje, hogy megértse a jézusi válaszüzenetet: lehet csalódni Istenben, miközben a vakok látnak, a bénák járnak, a leprások megtisztulnak, a siketek hallanak, halottak támadnak fel, a foglyok megszabadulnak, a hűtlenek viszszatérnek, a hazugok az igazságot hirdetik, s a szegényeknek hirdettetik az evangélium… Sajnos lehet csalódni Istenben, mert nála az ítélet nem feltétlenül bosszút és halált jelent, hanem gyakran szeretetet, életet és kegyelmet – de lehet érte hálát adni is.

Keresztelő János igehirdetése esetleg már nem a mai magyar valóság kérdéseit feszegeti, de adventi várakozásunkban mégis súlyos üzenetet hordoz a számunkra: újra és újra fel kell ismernünk, hogy Jézusban, akire várunk, nem más, mint a könyörülő Isten jön el hozzánk. Azt hiszem, ezt felismerve a mindennapokra vonatkozó következtetéseinket már sokkal könnyebb levonnunk.

Pecsuk Ottó

::Nyomtatható változat::