A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A 2005. évi állami zárszámadási törvény körül kialakult nézeteltérések bizonytalan jövőképet festenek – gazdálkodásukat és létüket tekintve is – a történelmi egyházak elé. Az ország a teljes eladósodás felé sodródik; vezetői nem tudják – vagy nem is akarják – megszervezni a hazai alapú nemzeti termelést. Ennek következtében meg nem keresett pénzből, egyre nagyobb külföldi hitelekből, „adósságokból” tartja fenn magát, amelyek egyre drágábbak, és a mi zsebünkből lesznek (vagy talán nem?) visszafizetve. Elérkezik az az idő, amikor nem lesz külföldi hitel, amikor a gazdasági állapotokat mindenki a saját tapasztalatai alapján tudja majd igazán megítélni és értékelni.

Így kezd ez már kirajzolódni egyházainkban, gyülekezeteinkben is. Az állam bejelentette a 2005. év végi november–decemberi hittanpénzek és az ehhez kapcsolódó benzinpénzek visszatartását. Megteheti. Sőt azt is megtehette, hogy a 2005. évi meszleni tábor lebonyolításához pályázaton megnyert 250 ezer forintot a mai napig nem fizette ki, az összeget ezért a gyülekezeti kasszából kellett kivenni. És számtalan pályázattal ugyanez a helyzet az országban. Itt már az adott vagy a leírt szónak nincs hitele.

Vajon mi a cél? Ne csak az aluljárókban, vasútállomásokon legyenek kéregetők, hanem kéregessen mindenki: állampolgár, iskola, önkormányzat, egyház? Tartsák a markukat, és ha beleköpnek, jól összedörzsölhetik, és kialakíthatják a saját túlélési taktikájukat…

Mi nem tartjuk a markunkat, hanem elvárjuk azt, amit a törvény biztosít számunkra. Tudjuk, hogy ez az ország az ezeréves keresztény kultúra szekerén jutott el 2005-ig. Azt is tudjuk, hogy hazánkban 1949-ig a kereszténységet és az egyházat állami törvények védték, 1949-től pedig állami törvények üldözték, bebörtönzött papokkal, megkínzott püspökökkel, elvett egyházi ingatlanokkal, földbirtokokkal, amelyek addig az egyház megélhetését és függetlenségét is biztosították, amelyek a nemzet megmaradásának is alapvető tényezői voltak. Jöhetett erre a földre tatár, török, ezeket a földeket nem lehetett „elbirtokolni”, mert vatikáni tulajdont képeztek, és újjá lehetett építeni rajtuk a nemzetet. A protestáns gyülekezetek földjei egyházközségi tulajdont képeztek, amelyek elég jól megalapozták a gyülekezetek megélhetését.

A rendszerváltás után a magyar állam a Vatikánnal megkötött szerződésben lemondott az egyházi földbirtokok visszavételéről – a protestáns egyházak is így jártak el – annak fejében, hogy az állam örökös apanázst biztosít az egyházi fenntartású intézmények működéséhez, finanszírozza a hitoktatást, hozzájárul a lelkészi fizetésekhez és így tovább.

Most ott tartunk, hogy a volt egyházi birtokok „idegenek”, külföldiek kezén vannak, az állam pedig nem teljesíti még a szerződésben vállalt kötelességeit sem; kiszolgáltatott, üres vagy bezárt parókiák, plébániák mellett „tarthatjuk a markunkat alamizsnáért”.

A szerződésen módosítani nem szabad.

Volt idő, amikor a hívek attól tartottak, hogy az ávósok, a kommunisták ülnek be a deportált papok helyett a plébániára vagy a templomokba. Hála Istennek, tévedtek! A templomajtó most is nyitva áll, de most sem lépik át a küszöböt, irtóznak tőle; nem tartják számon Istent, de Isten számon tartja őket. Voltak közöttük, akik istennek hitték magukat, de már régen megették őket a kukacok. Isten azonban még mindig vezeti az övéit, bennünket.

Magyarországon minden normálisan gondolkodó ember tudja, hogy nemzetünkre a történelmi egyházak nem jelentenek veszélyt, és hogy az egyházi intézményektől való költségvetési elvonások nem javítanak a romló közállapotokon.

Az egyház – intézményeivel együtt – a nemzet gyarapításának, komoly társadalmi tőke létrehozásának, a haza javáért felelősséget érző keresztény ifjúság nevelésének a helye. Ha valaki nem hívő, azért még sorsközösséget vállalhat magyar emberként, szülőként, tanárként, vezetőként is ezekkel az értékekkel.

Akik olyan hangokat pendítenek meg, hogy az egyházat tartsák el a hívek, ahogyan a nyugati országokban, azok mondják el azt is, hogy azokban az országokban sohasem államosították az egyház javait – amelyeket a protestáns felekezetek esetében a hívek teremtettek meg áldozatos munkájukkal, adományaikkal!–, és azokban az országokban a „klerikális reakció” fogalma idegen a társadalomtól.

Bárhogyan alakul is a 2006. évi költségvetés, minden szinten – az országos egyház, az egyházkerületek, az egyházmegyék, a gyülekezetek szintjén – összefogás és bölcsesség kell ahhoz, hogy az előttünk álló „hét szűk esztendőt” takarékos, meggondolt gazdálkodással átvészeljük.

Fogjon össze laikus és lelkész, gyülekezeti tag és vezető, hozzuk a kapcsolatainkat, ötleteinket, mesterségünket, szabadidőnkből egy-két órát, gépeinket, eszközeinket, adományainkat! Aki eddig egyszerű gyülekezeti tag volt, legyen a maga lehetősége szerint a gyülekezet patrónusa, támogatója!

Vállaljunk közösen felelősséget egyházunkért, ahol mindenki megteszi, ami tőle elvárható, ahol példát mutatunk az ország marakodó, széthúzó, az Országházhoz sokszor méltatlan magatartást tanúsító vezetőinek.

A kereszténység ezeréves vonata, ha döcögve is, de tovább fog haladni Magyarországon, és azokat is magával viszi, akik most azt gondolják, hogy rossz vonatra szálltak. De legyen bölcs minden utas, és ne szálljon le, mert ez a vonat biztos célba ér, és ha elfogy a sín, együtt fogunk imádkozni!

Sztrókay Attila agrármérnök, társgyülekezeti felügyelő (Nemescsó–Meszlen–Acsád–Kőszegdoroszlói Társult Evangélikus Egyházközség)

::Nyomtatható változat::