Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2005
- 49
- Összefogásra és bölcsességre van szükség a gyülekezetek gazdálkodásában
A hét témája
Hozzászólás a cikkhez
Összefogásra és bölcsességre van szükség a gyülekezetek gazdálkodásában
A 2005. évi állami zárszámadási törvény körül kialakult nézeteltérések bizonytalan jövõképet festenek – gazdálkodásukat és létüket tekintve is – a történelmi egyházak elé. Az ország a teljes eladósodás felé sodródik; vezetõi nem tudják – vagy nem is akarják – megszervezni a hazai alapú nemzeti termelést. Ennek következtében meg nem keresett pénzbõl, egyre nagyobb külföldi hitelekbõl, „adósságokból” tartja fenn magát, amelyek egyre drágábbak, és a mi zsebünkbõl lesznek (vagy talán nem?) visszafizetve. Elérkezik az az idõ, amikor nem lesz külföldi hitel, amikor a gazdasági állapotokat mindenki a saját tapasztalatai alapján tudja majd igazán megítélni és értékelni.
Így kezd ez már kirajzolódni egyházainkban, gyülekezeteinkben is. Az állam bejelentette a 2005. év végi november–decemberi hittanpénzek és az ehhez kapcsolódó benzinpénzek visszatartását. Megteheti. Sõt azt is megtehette, hogy a 2005. évi meszleni tábor lebonyolításához pályázaton megnyert 250 ezer forintot a mai napig nem fizette ki, az összeget ezért a gyülekezeti kasszából kellett kivenni. És számtalan pályázattal ugyanez a helyzet az országban. Itt már az adott vagy a leírt szónak nincs hitele.
Vajon mi a cél? Ne csak az aluljárókban, vasútállomásokon legyenek kéregetõk, hanem kéregessen mindenki: állampolgár, iskola, önkormányzat, egyház? Tartsák a markukat, és ha beleköpnek, jól összedörzsölhetik, és kialakíthatják a saját túlélési taktikájukat…
Mi nem tartjuk a markunkat, hanem elvárjuk azt, amit a törvény biztosít számunkra. Tudjuk, hogy ez az ország az ezeréves keresztény kultúra szekerén jutott el 2005-ig. Azt is tudjuk, hogy hazánkban 1949-ig a kereszténységet és az egyházat állami törvények védték, 1949-tõl pedig állami törvények üldözték, bebörtönzött papokkal, megkínzott püspökökkel, elvett egyházi ingatlanokkal, földbirtokokkal, amelyek addig az egyház megélhetését és függetlenségét is biztosították, amelyek a nemzet megmaradásának is alapvetõ tényezõi voltak. Jöhetett erre a földre tatár, török, ezeket a földeket nem lehetett „elbirtokolni”, mert vatikáni tulajdont képeztek, és újjá lehetett építeni rajtuk a nemzetet. A protestáns gyülekezetek földjei egyházközségi tulajdont képeztek, amelyek elég jól megalapozták a gyülekezetek megélhetését.
A rendszerváltás után a magyar állam a Vatikánnal megkötött szerzõdésben lemondott az egyházi földbirtokok visszavételérõl – a protestáns egyházak is így jártak el – annak fejében, hogy az állam örökös apanázst biztosít az egyházi fenntartású intézmények mûködéséhez, finanszírozza a hitoktatást, hozzájárul a lelkészi fizetésekhez és így tovább.
Most ott tartunk, hogy a volt egyházi birtokok „idegenek”, külföldiek kezén vannak, az állam pedig nem teljesíti még a szerzõdésben vállalt kötelességeit sem; kiszolgáltatott, üres vagy bezárt parókiák, plébániák mellett „tarthatjuk a markunkat alamizsnáért”.
A szerzõdésen módosítani nem szabad.
Volt idõ, amikor a hívek attól tartottak, hogy az ávósok, a kommunisták ülnek be a deportált papok helyett a plébániára vagy a templomokba. Hála Istennek, tévedtek! A templomajtó most is nyitva áll, de most sem lépik át a küszöböt, irtóznak tõle; nem tartják számon Istent, de Isten számon tartja õket. Voltak közöttük, akik istennek hitték magukat, de már régen megették õket a kukacok. Isten azonban még mindig vezeti az övéit, bennünket.
Magyarországon minden normálisan gondolkodó ember tudja, hogy nemzetünkre a történelmi egyházak nem jelentenek veszélyt, és hogy az egyházi intézményektõl való költségvetési elvonások nem javítanak a romló közállapotokon.
Az egyház – intézményeivel együtt – a nemzet gyarapításának, komoly társadalmi tõke létrehozásának, a haza javáért felelõsséget érzõ keresztény ifjúság nevelésének a helye. Ha valaki nem hívõ, azért még sorsközösséget vállalhat magyar emberként, szülõként, tanárként, vezetõként is ezekkel az értékekkel.
Akik olyan hangokat pendítenek meg, hogy az egyházat tartsák el a hívek, ahogyan a nyugati országokban, azok mondják el azt is, hogy azokban az országokban sohasem államosították az egyház javait – amelyeket a protestáns felekezetek esetében a hívek teremtettek meg áldozatos munkájukkal, adományaikkal!–, és azokban az országokban a „klerikális reakció” fogalma idegen a társadalomtól.
Bárhogyan alakul is a 2006. évi költségvetés, minden szinten – az országos egyház, az egyházkerületek, az egyházmegyék, a gyülekezetek szintjén – összefogás és bölcsesség kell ahhoz, hogy az elõttünk álló „hét szûk esztendõt” takarékos, meggondolt gazdálkodással átvészeljük.
Fogjon össze laikus és lelkész, gyülekezeti tag és vezetõ, hozzuk a kapcsolatainkat, ötleteinket, mesterségünket, szabadidõnkbõl egy-két órát, gépeinket, eszközeinket, adományainkat! Aki eddig egyszerû gyülekezeti tag volt, legyen a maga lehetõsége szerint a gyülekezet patrónusa, támogatója!
Vállaljunk közösen felelõsséget egyházunkért, ahol mindenki megteszi, ami tõle elvárható, ahol példát mutatunk az ország marakodó, széthúzó, az Országházhoz sokszor méltatlan magatartást tanúsító vezetõinek.
A kereszténység ezeréves vonata, ha döcögve is, de tovább fog haladni Magyarországon, és azokat is magával viszi, akik most azt gondolják, hogy rossz vonatra szálltak. De legyen bölcs minden utas, és ne szálljon le, mert ez a vonat biztos célba ér, és ha elfogy a sín, együtt fogunk imádkozni!
Sztrókay Attila agrármérnök, társgyülekezeti felügyelõ (Nemescsó–Meszlen–Acsád–Kõszegdoroszlói Társult Evangélikus Egyházközség)
::Nyomtatható változat::
|