Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Az őszi szünet kellős közepén csörgött Rajnai Károly iskolaigazgató telefonja. A következő kérdéssel fordult hozzá az Evangélikus Élet munkatársa: „Elnézést, zavarhatnám egy beszélgetés erejéig?” A hívásra az adott okot, hogy az október 30-án megrendezett protestáns kulturális esten ő vehette át a Péterfy Sándor oktatási díjat. A soproni Hunyadi János Evangélikus Általános Iskola direktora – miután köszönettel vette a gratulációt – először arra a kérdésre válaszolt, hogy miként lett gépkezelőből tanárrá.

– Az ember a saját emlékeiből táplálkozik. Számomra általános iskolai osztályfőnököm, dr. Takács Tamásné volt a jó pedagógus mintaképe. Vele nagyon jó kapcsolatban voltunk. Két és fél éves voltam, amikor édesanyám elhunyt. Osztályfőnököm így egy kicsit „anyapótlék” is volt a számomra. Ő ösztönzött arra, hogy gondoljam át, valóban a gépiparban szeretnék-e dolgozni, és nem választanám-e inkább a tanári pályát. Végül – neki köszönhetően – pedagógus lettem, és nem bántam meg.

– Az az alapfokú oktatási intézmény, ahová Ön kisdiákként járt, a soproni Kurucdombi Általános Iskola, a későbbi Pataki Ferenc Általános Iskola volt, amelynek 1989-től megbízott igazgatója lett.

– Nagyon furcsa volt, amikor egykori tanáraimnak lettem az igazgatója. De nem futamodtam meg a kihívás elől, mert nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy rám gondoltak. Két csodálatos esztendőt töltöttem itt, és elmondhatom, hogy nagyon sok tapasztalattal gazdagodtam ez alatt az idő alatt. Olyan dolgokat tanultam meg, amelyeket a főiskolán nem lehetett elsajátítani. Munkatársaimtól nemcsak gyakorlati kérdésekben kaptam tanácsokat, hanem emberségből is példát mutattak nekem ebben a kicsiny, családias hangulatú, mindössze kétszáznegyven fős iskolában.

– Például milyen fontos „leckét” tanult meg itt?

– Nehéz egy konkrétumot kiragadni a sok közül. Az egyik legalapvetőbb ismeret az volt, hogy csak türelemmel szabad a gyerekek felé fordulni. Nem kell mindenért azonnal szólni, hanem meg kell hallgatni őket, egészen rájuk figyelve. Természetesen az lenne a legjobb, ha ez nemcsak az iskola falai között, hanem otthon is így történne.

– A mai rohanó világban meg lehet ezt valósítani?

– Nehéz, de nem lehetetlen. Tudomásul kell vennünk, hogy ma már nagyon más az élet, nem olyan, mint apáink, nagyapáink idejében volt. És azt sem ártana észrevenni, hogy nem nekünk kell megmondanunk, mi a jó a tanulóinknak. Csak feléjük fordulva, őket is meghallgatva alakíthatunk ki „diákbarát” iskolát, egy olyan helyet, ahová szívesen járnak.

A nevelés elsődlegesen az édesanyák, édesapák, nagyszülők feladata; az érzelmi, erkölcsi alapokat a gyermekek életének első hat évében a családban rakják le. Egy-egy oktatási intézet dolgozói ekkor mintegy munkatársakként lesznek részesei ennek a folyamatnak.

– Otthon, a családban lefektetett alapok, az iskolában pedig a diákra valóban figyelő pedagógusok… „Mindössze” ennyi kellene tehát ahhoz, hogy létrejöhessen egy úgynevezett jó iskola?

– A jó iskola ismérve elsősorban az, hogy a tanítványokért van. Utána jöhetnek a sorban a szülők, majd végül a pedagógusok.

Ezzel a sorrenddel természetesen nem a kollégáimat szeretném „leértékelni”. A Budapest Kongresszusi Központban megrendezett kulturális esten is nagyon sajnáltam, hogy a kitüntetés átadása után nem szólalhattam meg, és nem mondattam el: az, hogy én ezt a díjat átvehettem, tulajdonképpen nem a saját nagyszerűségemnek, hanem a mögöttem álló csapatnak köszönhető. Munkám legfontosabb segítője a tantestület és a családom. Én csak a sor végén következem.

– A felesége és a gyermekei szintén pedagógusok?

– A feleségem igen, ő matematika–fizika–kémia szakos tanár, a két lányom azonban más hivatást választott. Az idősebb jogot végzett, a fiatalabb építőmérnöknek tanul.

–Ön pedig a matematika–pedagógia–technika szakokat választotta. Miért éppen ezeket?

– A technika mintegy adott volt, a gépipari végzettségem miatt. Egyébként pedig matematika–történelem szakra szerettem volna járni, de abban az évben, amikor felvételiztem a Pécsi Tanárképző Főiskolára, csak matematika–pedagógia szakot indítottak.

– Tizenhárom évi oktatói munka – ahogy Ön fogalmazott, falusi tanítóskodás – után Újkér községből visszakerült szülővárosába, Sopronba, ahol a korábbiakhoz képest új teendőkkel kellett megbirkóznia: 1996. július 1-jétől evangélikusként állt egy evangélikus általános iskola élére.

– Igazság szerint soha nem akartam igazgató lenni; hiszem, hogy ezt a feladatot Isten bízta rám. A Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) és Kollégium egykori igazgatójával, a 2001-ben elhunyt dr. Lampérth Gyulával nagyon közel kerültünk egymáshoz, az ő emberi és szakmai lelkesedése volt az, amely rám is átragadt. Ezek után nyújtottam be a pályázatot az igazgatói állásra.

– Az iskolában „különleges” szakokat is indítottak, gondolok itt a kosárlabda-orientált osztályra, a két tannyelvű német nemzetiségi képzésre, valamint a természettan és életkultúra nevet viselő tantárgy oktatására…

– Kezdettől fogva arra törekedtem, hogy a Soproni Evangélikus Egyházközség fenntartásába került intézmény jól működő egyházi iskola legyen. Az intézményt 1996-ban háromszázötven fővel vettük át. „Sikertörténetként” élem meg, hogy ma már ötszázharmincan vagyunk. Az idén három elsős osztályt tudtunk indítani, és úgy tűnik, hogy jövőre egy óvodával is bővülni fogunk, úgyhogy a szülőknek lehetőségük lesz az evangélikus neveltetés biztosítására az óvodától az általános iskolán át egészen a középiskoláig.

Kérdésére visszatérve: a Hunyadi János Evangélikus Általános Iskolában mindig a meglévő igényeket igyekeztünk figyelembe venni. Az említett szakok közül a kosárlabda tagozatot azért hoztunk létre, mert a sport – főként mai mozgásszegény világunkban – nagyon lényeges dolog. A nemzetiségi osztály indítása magától értetődő volt, hiszen Sopron a történetét tekintve német ajkú evangélikus város. A természettan és életkultúra tantárgy unikumnak számít, Fuszikné Szabó Éva tanárnő „találmánya”, aki az alsós osztályokban a környezetismeret, a technika és a rajz tantárgyat vonta össze, illetve nevezte el így. Szívfájdalmam, hogy a korábban létező ének-zene tagozatot viszont meg kellett szüntetnünk, mert kevesen érdeklődtek iránta.

– A protestáns esten jelen lévők közül bizonyára sokakban megmaradt az Ön szakmai mottója, amelyet a díjátadáskor osztott meg a közönséggel: „Szolgálat gyermekeinkért, szolgálat a jövőért.”

– Ezzel az általam megfogalmazott irányelvvel azt szeretném kifejezni, hogy számomra a tanítás nagyon fontos szolgálat. Meggyőződésem, hogy egyházunk jövője „az iskolapadban van”. Nagyon sok függ attól, hogy a diákok hogyan emlékeznek vissza az iskolájukra. Az egyházi iskola missziói terület, éppen ezért itt a második nagy parancsolatnak, a „Szeresd felebarátodat, mint magadat” szempontjának kell megvalósulnia. Ne csak beszéljünk a szeretetről, hanem e szerint is éljünk a mindennapokban: ez az egyházi iskola „sava-borsa”.

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::