evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Egy engem régóta foglalkoztató kérdésre szeretnék az Evangélikus Életben választ kapni. Kérdésem – amely nem csupán az enyém – a Tízparancsolattal kapcsolatos.

Szerintem a két utolsó parancsolat erőltetetten van szétválasztva, mert mindkettő ugyanarra a bűnre vonatkozik: „Ne kívánd…!” (2Móz 20,3) Nem értem, hogy miért kap nagyobb hangsúlyt a felebarát háza, mint például a házastársa. Erre a kátéban sem kapok kielégítő feleletet. Ha az anyagi javaknak az erkölcsi kategóriától való különválasztásáról lenne szó, azt még valahogy megérteném.

Egyébként a református énekeskönyvben láttam, hogy Isten törvénye cím alatt ez így együtt a tizedik parancsolat, viszont az első négy vonatkozik közvetlenül az Istennel szemben megkívánt, hat pedig az emberek iránt tanúsított magatartásra. Így például a reformátusoknál a nyolcadik parancsolat a „Ne lopj!” (2Móz 20,15), míg nálunk ugyanez a hetedik.

Nem lehetne valamiképp egy nevezőre jutni, legalább a protestáns egyházaknak? Nyilvánvaló, hogy a „faragott kép” a kényes pont, de ha egyszer ez is ott áll a Bibliában!?

Varga Balázs joghallgató

Olvasói levelét az Evangélikus Élet főszerkesztője nekem kézbesítette azzal a szándékkal, hogy az Ószövetséggel foglalkozó teológusként és tanárként reagáljak felvetéseire, és választ adjak kérdéseire. Először is köszönöm érdeklődését; jó látni, hogy joghallgatóként, de mindenekelőtt keresztény emberként ilyen nagy kíváncsisággal fordul a Biblia üzenete és ezen belül az Ószövetség világa felé.

A Tízparancsolat két helyen, két változatban található meg Mózes törvényében, a Tórában: Mózes 2. könyvében, a 20. fejezetben, valamint a megismételt törvényben: a Deuteronómiumban (5Móz), az 5. fejezetben. Maga a „Tízparancsolat” elnevezés nem a szövegből, illetve a közvetlen kontextusból következik: 5Móz 4,13-ban és 10,4-ben „tíz igét” említ a szöveg, és a görög-latin elnevezés is ebbe az irányba mutat: dekalogoi, illetve dekalógus.

A „tíz ige” nem a szó formális és technikai értelmében vett törvény: ez egy olyan magasabb törvényt – egy Elvet és Rendet – reprezentál, amely az ember által alkotott törvényrendszerek mögött és fölött áll. Mindezt a Tízparancsolat szövegben elfoglalt helye is megmutatja; mindkét verziójában a törvénykódexek elején áll: 2Móz 19–34 – a Szövetség könyve (Ex 20); 5Móz 5–28: Deuteronómium (Deut 5).

A két kőtábla hagyománya 2Móz 24,12-ben és 5Móz 5,22-ben található. Érdekes azonban, hogy 2Móz 20-ban, a tíz parancsolat összefüggésében nem is említi a szöveg a kőtáblákat. Az Ószövetségben nincs kísérlet arra, hogy felosszák a parancsolatokat két táblára. A keresztény hagyományban alakult ki az a nézet, hogy a parancsolatok első csoportja az Isten és ember kapcsolatára vonatkozó rendelkezés, a második csoport pedig az ember és embertársa közötti viszonyt szabályozza. Az, hogy hány parancsolat tartozik az első és a második csoportba, alapvetően a Tízparancsolat felosztásának, illetve a rendelkezések teológiai értékelésének a kérdése. (A bal oldali kőtáblán így az első három [illetve a református hagyomány szerint az első négy] parancsolat kap helyet, a jobb oldali kőtáblán pedig a többi.) Egy másik megközelítés szerint az első öt ige az életadó Isten és az életet közvetítő szülők iránti tiszteletre teszi a hangsúlyt, a második öt a felebarát jogainak védelmét, a másik ember tekintetbe vételét hangsúlyozza. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy az emberi együttélés szabályai az Istennel való kapcsolatunkból és az Isten által alkotott teremtési rendből következnek.

Amint sok más ószövetségi szövegnél, itt is jellemző, hogy a forma követi a tartalmat, és nem diktálja. A 10-es szám didaktikus; az ujjak a tanulás szemléltetőeszközei. A tanulás gondolata pedig a zsidóság hite számára alapvető jelentőséggel bír mind a mai napig.

A Tízparancsolat nyelvezetéről is kell néhány szót ejtenünk: a jussivusban álló igealakok egyaránt megengedik a felszólító és a kijelentő módban történő fordítást: például „ne ölj” vagy „nem fogsz ölni”; „ne kívánd…” vagy „nem fogod kívánni”. A kijelentő mód a szabadság dimenzióját is megnyitja, és egyúttal felhívás, felszólítás karaktere is van.

Ha figyelmesen összevetjük a két szöveget, a szó szerinti egyezések mellett markáns különbségeket is észrevehetünk. A legfőbb eltérés a nyugalom napjával kapcsolatos: a kis hangsúlyeltolódások mellett a leglényegesebb különbség, hogy 2Móz 20 szövegében a teremtésre történik utalás (Isten megpihent a nyugalom napján), 5Móz 5-ben pedig az egyiptomi szolgaságra. A Deuteronómiumban sokkal bővebb a szombattal kapcsolatos rendelkezés: ennek az az oka, hogy a fogság idején távol a templomtól a kultuszi istentisztelet helyett egyre nagyobb jelentőségre tett szert a szombatnap megülése, amely az egyetlen istentiszteleti formaként Izrael identitástudatának megőrzését is szolgálta.

Amit a Tízparancsolat kialakulásáról tudhatunk, az a következő: a bibliakutatók többségének véleménye szerint a szöveg eredetileg független hagyományként létezett. A legrégibb alapnormák 5Móz 5,17–19. versei, amelyek rövid rendelkezések: „Ne ölj! Ne paráználkodj! Ne lopj!” A késői ószövetségi szövegekben nincs nyoma a Tízparancsolatnak, ezek általános értelemben a Tóráról beszélnek.

A Deuteronómiumban, 5Móz 5-ben találjuk a korábbi irodalmi formát; a szerkesztő itt az eredeti anyagot használta föl, némi átdolgozással. A Deuteronómium végső szövegformája azonban csak a Krisztus előtti 6–5. században alakult ki: a fogságban, illetve az azt követő időszakban. 2Móz hagyományanyagába is beillesztették a Tízparancsolat szövegét, valószínűleg még a fogság előtt, ez azonban más hangsúlyokat kapott.

Ami pedig kérdését illeti: a két utolsó parancsolat valóban szerves egységet alkot. A tagolás tekintetében azt lehet mondanunk, hogy a szöveg természetes tagolása a tartalomból következik. Ugyanakkor azonban nem lehet egyértelműen megállapítani a szövegekből, hogy eredetileg milyen felbontásban következtek egymás után az igék; ha a felszólításokat és tiltásokat mind összeszámoljuk, mindenesetre jóval többet találunk tíznél…

Órigenész kortársai közül már sokan összevonták a bálványimádásra és a „faragott képre” vonatkozó tiltást, így ez a kettő együtt alkotta az első parancsolatot. Az utolsó parancsolatot viszont két részre osztották, és két külön rendelkezésként számolták. Alexandriai Kelemen és Augustinus ezt a felosztást követte; hozzájuk később több egyházatya is csatlakozott. A római katolikus és az evangélikus egyházban ez a felosztás vált általánosan elfogadottá. Minden bizonnyal Augustinus tekintélye játszott közre ebben a döntésben, akit Luther Márton is mértékadó teológusként tartott számon. Ezzel szemben a zsidóság gyakorlatában – különösen is a Talmudban, Philónnál, Josephus Flaviusnál – a bibliai szövegből következő természetes felosztást vették alapul. Ez a keresztény tradícióban az Augustinus előtt élt, főként görög egyházatyáknál jelent meg; a görögkeletiek és a reformátusok követték felosztásukban ezt az utat.

Az utolsó – kettős – parancsolat 2Móz 20,17-ben a „ház” után említi a feleséget, majd a szolgákat és az igavonó állatokat. Az Ószövetség világában a nők szerepe igencsak korlátozott volt a patriarchális társadalom keretei között. Ezért meg sem lepődhetünk azon, hogy a férj tulajdonaként tekintettek a férjezett nőkre. Itt, ezen a ponton a Deuteronómium már változtat a sorrenden: a feleséget kiveszi a tulajdont alkotó tárgyak (!) közül. Ez a változtatás arra enged következtetni, hogy a Krisztus előtti 5. századtól az ókori Keleten a nők társadalmi megbecsülése tekintetében bizonyos fejlődés volt tapasztalható.

Meg kell vallanom, számomra is eléggé zavaró, hogy evangélikus hagyományunkban minden gyónás alkalmával a tulajdon összefüggésében kerül elő a feleség, illetve a házastárs. Arra a felvetésére pedig, hogy miért nem tudunk egységre jutni a Tízparancsolat felosztása tekintetében, hadd reagáljak csupán ennyit: véleményem szerint a tradíció gyakran az ökumenikus törekvések gátja lehet. Remélem azonban, hogy ez a Tízparancsolat felosztása tekintetében mutatkozó különbség mégsem okoz akkora törést közöttünk, hiszen nem tartalmi, teológiai eltérésekről van szó. Örülnék, ha felekezeteink között soha nem vetődnének fel ezeknél nagyobb nézetkülönbségek.

Tisztelettel és szeretettel:

Dr. Varga Gyöngyi, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Tanszékének adjunktusa

::Nyomtatható változat::