Liturgikus sarok

Megérkezett az Evangélikus istentisztelet – Liturgikus könyv 2.

Hozzászólás a cikkhez

Annyira szeretem, hogy nehezemre esett le is írni ezt a vallomást. Annyira személyes ez a kötődés, hogy nem szívesen teszem a kirakatba. Magam is viszolygok, amikor – más vonatkozásban – szinte már rutinszerűen vagy talán csak divatból egy-egy levél vagy telefonbeszélgetés záradékaként ezt olvasom vagy hallom: „Szeretlek!” Minél inkább könnyedén dobálózunk ezzel a vallomással, annál gyorsabban veszíthet a csodájából. Mindezzel együtt: szeretem a liturgiát!

Attól is viszolygok, hogy minden szavát bibliai citátummal támogassa meg az ember. De most mégis a 84. zsoltár kezdőmondatára utalok, ahol a zsoltáros „szerelmetesnek” vallja az Úr hajlékát. Nem gondolom, hogy nyertünk volna azzal, hogy a mai fordítás „kedvessé” hűti le ezt a vallomást.

Szeretem a liturgiát, mert nem szent szövegekről, másfél évezredet kiállt szellemi építményről, keresztény generációk egymásnak átadott örökségéről van szó – amely ugyan „nagyon tetszik nekem” (Zsolt 16,6) –, hanem arról a hasonlíthatatlan szabadságról, hogy az „egy test” közösségében mondhatom és énekelhetem el újra meg újra: „Szeretlek, Uram!” Ha Jézus Krisztus nem szégyellt bennünket testvéreinek nevezni (Zsid2,11), és ha tudjuk, hogy mi volt ennek a „vállalásnak” az ára, akkor mi feszélyezhetne, mi tarthatna vissza attól, hogy magamat mindenestül, testesttül-lelkestül, szavammal, kezemmel-lábammal, megromlott, de megváltott teremtettségemnek minden ajándékával beleadjam az ő imádatába, dicséretébe, a liturgiába is? Krisztusért szeretem a liturgiát.

Nem tudom megmondani, hogy mikor kezdtem megszeretni. De fényképszerű pontossággal emlékezem – nyolc-kilenc éves lehettem – egy adventi reggeli könyörgésre. Még sötétes volt. A templomot éppen csak megvilágította a spórolósan meggyújtott pár szál gyertya. Tenyérnyi folton fény esett a lila oltárterítőre. Olyan gyönyörű volt, hogy évtizedekkel később megkértem a falum lelkészét, mutassa meg újra. Attól tartottam, hogy csupán a nosztalgia vagy a fantáziám űz velem játékot. De jól emlékeztem! Ugyanaz a gyönyörű szín volt. Az emlékezetem hét évtizede pontosan őrzi e kép valóságát. Tudom, hogy csak egy textildarabot láttam, amely egyszer éppen úgy szétmállik, mint ahogyan én is porrá leszek. De hogy azzal a lila ragyogással valami elkezdődött a „szerelemből”, az biztos. Lehet, hogy ez valakinek túl „materiális”, sőt talán egyenesen nevetséges, de nekem hálátlanság lenne elfelejtenem. Istennek néha különös útjai vannak.

A gimnázium nyolc éve alatt számtalan kérvényt írtam tandíjkedvezményért, a konviktusi-menzai díj mérsékléséért, tankönyvsegélyért. Így azt is sokszor leírtam, hogy november elsején születtem. Mindenszentek napján. Kik voltak, miért emlegetjük őket? Rokonaink vagy idegenek? Most egy dátum kezdett dolgozni bennem, és ez a résnyi nyílás egyre tágult a szentek közösségének csodájára: „Jő minden tájról, együtt énekel, és együtt ujjong, együtt ünnepel…” (EÉ 454,7)

A Raffay-rend már hét éve használatban volt, amikor harmadikos gimnazistaként az egyik diák-istentiszteleten azon kaptam magamat, hogy alig várom a liturgia következő énekversét. A hittanórák elején és végén mindig más imádkozott. Nehezen ment. A hitoktatónk – Bárány László – mosolyogva segített a kamaszainak: „Ott van százötven imádság a Bibliában. Csak találtok köztük idevalót!”

Lassan kinyílt a zsoltároskönyv és benne egy csodálatos világ. Még most is nyílófélben van. Kiderült, hogy nem csupán „imádságdepó”, ahová szorult helyzetben nyúlhat az ember. (Együtt imádkozni később, a kelenföldi szombat esti vesperásokon tanulgattunk, már teológusként.)

Még gyerekkoromban feltűnt, hogy egyik rokonunk karácsonyra nem fát díszít, hanem kenyérkelesztő vékában zabot meg egy marokra való szénát tesz az asztal alá. A Gyermekre lehelő szamárnak és ökörnek „kijárt” az eleség. Utólag nyílt rá a szemem, hogy a Jézus-fogadásnak jelei is lehetnek. Azóta a véka zab meg a marokra való széna a szememben felér ezer „Stille Nachttal”. Szeretem a liturgiát, mert a szükséges szót kísérheti a beszédes mozdulat. Nem biztos, hogy a magam hitéből igazabbat tudok „kitermelni”, mint amit a megélt örökségből, a magunkéból és a „miénkből” kölcsönözhetek.

Valaki a vállamra tette a kezét, és csodálatos férfias finomsággal húzott térdre maga mellé a soproni teológia kápolnájában: „Hiszed-e, hogy az én bocsánatom az Isten bocsánata?” A Kis káté formuláját használta, pedig – ébredési ember lévén – máshogyan is mondhatta volna. De ez a magyar-laestadiánus-lutheránus tartotta magát az ősi rendhez! Tudatos kereszténységem születésének a csodája liturgikus formában történt. Lehetne nem szeretnem a liturgiát?

Fehér Károly

::Nyomtatható változat::