Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Az adventi vasárnapok szép, békés sorából kiugrik a harmadik. Veszélyre figyelmeztet. A két advent közötti úton el lehet tévedni. Nagyon kell figyelni, hogy össze ne tévesszük a hamisat és az igazit, hogy különbséget tegyünk fontos és elhanyagolható között – e kettő ugyanis sokszor megtévesztő külsővel kerül a szemünk elé. Hogy észrevegyük az értékeset, a Krisztushoz tartozót, mert ez igen gyakran rejtetten jelenik meg az életünkben. Hogy meg ne rendüljön a bizalmunk életünk sokféle eseménye közepette abban a Krisztusban, aki hű támasz mindenféle életkörülmények között.

Egyáltalán nem véletlen, hogy advent harmadik vasárnapjának központi alakja az a Keresztelő János, aki a börtönből kiált Jézushoz, kétségek és bizonytalanságok közül. Eligazítást és útmutatást vár. A megrendült bizalom helyreállítását. Újra elnyert bizonyosságot.

Advent harmadik vasárnapja figyelmeztet: úton vagyunk, nem a célban. A figyelmeztetés egyénre és közösségre egyaránt vonatkozik. Tévedhetünk, és megtéveszthetőek vagyunk. A két advent közötti útnak vannak kátyúi és sötét szakaszai. Vannak veszélyei. Olyan veszélyre figyelünk most, amely reálisan jelen van ma, és a közösségünket érinti.

Krisztus egyházát csak kétféle valóságban tudjuk megragadni, már amennyire egyáltalán megragadható. Egyfelől lelki, szent, és mindenestül Krisztushoz tartozik. Az ő teste, amelynek mindannyian tagjai vagyunk, és egymáshoz tartozunk. Ennek a testnek Krisztus a feje. Azért tartozunk össze szétszakíthatatlanul, mert ugyanabból a Krisztusból részesedünk. Nem tudunk leválni a testről és csak a nekünk tetszőkkel szövetkezni, mert akkor Krisztusról válunk le, és elszakadunk az élet forrásától. Amíg ő elviseli a másikat, addig nekünk sincs más lehetőségünk. Ugyanakkor Krisztus egyháza már az ősegyház idejétől fogva egy felépített institúció. Szervezet, amelynek tisztségviselői, különféle egységei vannak, szabályok tartják keretek között, és pénzzel, emberekkel, intézményekkel gazdálkodik.

Valóságos veszély, hogy elfeledkezünk erről a kettősségről. Az egyháztörténet során előfordultak olyan esetek, amikor az egyensúly megbillent. Volt, hogy az egyik oldalra, volt, hogy a másikra. Ha figyelmen kívül hagyjuk az intézményt, anarchikus szektává válhatunk. Ma nem érzékelem ennek veszélyét. Annál inkább a másikat. Pedig tudnunk kell, hogy a szabályok és a strukturális rend csak keretet adnak az életünknek, ám sohasem áramoltatják az élethez szükséges tápanyagot. Ha egy egyház minden figyelme kimerül saját életének, kereteinek a rendezgetésében, a külső körülmények megteremtésében és fenntartásában, ha nem fordítja figyelmét elsődlegesen és legfőbb feladataként annak elmélyült tanulmányozására, aki az egyház feje és életet adó ereje, akkor léte értelmét veszti, és csak idő kérdése, hogy valóságosan is felmorzsolódjon.

Gyors egymásutánban három gyülekezetben tapasztaltam ugyanazt; az események olyan egyformák, mintha másolták volna őket. Az érintett gyülekezetek megkezdték a felkészülést a jövő évi tisztújításokra. Mindhárom gyülekezetben pillanatok alatt szabadultak el az indulatok, és alakult ki előbb a helyhez méltatlan hangvételű vita, majd pedig élesen kirajzolódó, elmélyülő frontvonalak, táborok és ellentétek keletkeztek.

Mire figyelmeztet ez a helyzet? Nem csak arra, hogy fékezzük magunkat és az indulatainkat. Arra is, hogy az egyházi szervezetnek csak akkora jelentőséget tulajdonítsunk, amekkorát valóban szükséges. Nem hiszem, hogy az egyházi közösségek életének feltétele, hogy másolják a parlamenti viszonyokat. Hogy végeláthatatlan, rossz hangulatú presbiteri üléseken benyújtsanak, előterjesszenek, részletes vitára bocsássanak, több körben szavazzanak, lobbizzanak, kiszorítsák a másik párt híveit, hangos vitába bocsátkozzanak, vagy megelégedjenek a csöndesen sistergő gyűlölködéssel, és a végén elmondják a Miatyánkot.

A közelmúltban több komoly egyházi férfiú fordult a hallgatósághoz – amelynek magam is tagja voltam – ilyen tartalmú mondanivalóval: a következő év legnagyobb, a jövőt meghatározó eseménye a tisztújítás. Más egyházi férfiú arra intett, hogy szorgalmasan forgassuk az egyházi törvénykönyvet. Én bizonyára javíthatatlan álmodó vagyok. De egyáltalán nem szeretnék olyan egyházi közösség elkötelezett, aktív tagja lenni, amelynek legnagyobb eseménye egy tisztújítás, lapozgatni pedig a törvénykönyvet kell. Csak annyi struktúrát, törvényt, választást és bizottságot szeretnék megélni, amennyire feltétlenül szükség van ahhoz, hogy Krisztus evangéliuma hirdetett szóban, énekelt dallamban, véghezvitt tettekben hallható, látható, életet vidámító valóságként jelen legyen közöttünk.

Miért veszély, ha a szükségesnél nagyobb jelentőséget tulajdonítunk az egyház intézményes megjelenésének, szervezetének? Krisztust lehet hirdetni úgy, hogy mellékesen, az élet összefüggéseitől elválasztva, jelszóként kimondjuk a nevét. Mintha kitűznénk egy keresztet a kabátunk hajtókájára. Ehhez nem sok energia kell. Sem idő, sem tudomány. Érni pedig körülbelül ugyanannyit ér. Azután elmondhatjuk róla, amit tudunk. Mindig ugyanazt és mindig ugyanúgy. Lehet ez a legfontosabb üzenet, a kereszt evangéliuma, mégis csak úgy fog előttünk állni, mint egy információt hordozó tábla. Különösebben nem szólít meg, az a dolga, hogy ott álljon. Ahogy a papnak is az a dolga – mondják körülöttünk, és joggal –, hogy időnként elmondja: Krisztus meghalt értünk. Sok energia ehhez sem kell. Bár valamivel több, mint a hajtókára tűzött kereszthez.

Krisztus azonban élő Ura az életünknek, aki képes újrarendezni mindent. Megtölteni bennünket erővel, amikor már a végét járjuk. Beláttatni, hogy tévedtünk. Megfordítani, és új úton, új irányba indítani minket. Visszahívni a halálból és a pusztulásból. Ővele azonban nem lehet maradék időben, mellékállásban foglalkozni. Nem lehet annyi energiát szentelni neki, amennyi a pártok, törvények, bizottságok, egyéni ambíciók és választások szenvedéllyel űzött gyakorlatából megmaradt. Vele elsősorban és mindenekelőtt kell foglalkozni. S ha már fordítunk rá időt és erőt, észre fogjuk venni, hogy evangéliuma több a hajtókára tűzhető keresztnél vagy az ügyeletesen elmondott lemeznél. Ehhez azonban figyelem kell, elkötelezettség és az, hogy életünket, tehetségünket, értelmünket legfőképpen az ő szolgálatába állítsuk. Egyebekkel pedig annyit foglalkozzunk, amennyi nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az evangéliumnak csatornája legyen, amelyen eljut embertől emberig.

Szabóné Mátrai Marianna

::Nyomtatható változat::