Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Újévkor bibliai Útmutatót veszünk, és naponta elolvassuk a kijelölt igéket. Ilyenkor, év elején persze sok jó tanácsot lehetne adni: mit olvassunk, hogyan olvassunk és így tovább. De van egy igen fontos kérdés, amelyre nem szoktunk gondolni. Ezt a kérdést tette fel ApCsel 8,30b szerint Fülöp is az etióp főkomornyiknak, amikor az udvari főember Ézsaiás próféta könyvét olvasta: „Érted is, amit olvasol?”

Közismert, hogy a mai rohanó világban ritkán beszélgetünk egymással. És aki beszél, inkább csak saját magáról beszél. Alig fordul elő, hogy a másikról kérdezzünk, annyira el vagyunk foglalva a magunk dolgaival. De Fülöp ebben a történetben nem magáról beszél. Érdekli a kincstárnok sorsa. Érdekli, hogy mit olvas. S érdekli, hogy érti-e, amit olvas.

Ha elolvassuk ezt a fejezetet a 26. verstől a 40. versig, látjuk, hogy az egész történet a Lélek vezetését mutatja. Ő indítja, vezeti és irányítja Fülöpöt, akinek célja és küldetése van. Eszköz tud és akar lenni Isten kezében.

A magának élő ember képtelen erre. De jó, ha életünk úgy kerül Isten kezébe, ahogyan Fülöp esetében látjuk, aki meg tudott állni a másik ember mellett, hogy segítsen. A naponkénti, hűséges igeolvasás mellett is szükséges magunknak is felvetni a kérdést: értem-e, amit olvasok? Sőt megkérdezni azt is: eljutottam-e már Jézushoz, megtanultam-e már, hogy nekünk a naponkénti igeolvasásban is mindig a Megfeszítettet kell keresnünk?

Az „útmutató” szónál gondoljunk arra is, amit Jézus így fejezett ki: „Én vagyok az út…” (Jn 14,6) Tehát nem elég igeverseket, -szakaszokat olvasni, hanem a cél mindig az Út, vagyis Jézus.

Érted-e, amit olvasol? Ez nem értelmi megvilágosodást kíván! Hanem azt jelenti, hogy valaki látni kezdi azt, amit addig nem látott. Ahogy Jn 9,25-ben a vak mondja az őt faggató farizeusoknak: „Egyet tudok: bár vak voltam, most látok.”

Ilyen a hallás is. Van, aki évekig jár templomba, „hallja” az igét, de csak külsőleg… És egyszer eljön a perc, amikor új, „belső” hallást kap. Ettől kezdve már nemcsak hallja, hanem meghallja a személyesen neki szóló üzenetet. Gondoljunk a fiatal Sámuel történetére! Ő is keresztülment azon, hogy végre megnyílt a füle, és örömmel mondhatta: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” (1Sám 3,9)

Boldog az, akinek életében eljön ez a pillanat. Most már hallja, látja, érti, hogy Jézus neki is Megváltója. Azt olvassuk, hogy a kincstárnok hitt, megkeresztelkedett, és örömmel ment tovább az útján. Öröm – biztosan volt addig is öröm az életében, de amit most kapott, az valami új, valami egészen más öröm.

Gáncs Aladár

::Nyomtatható változat::