Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Csinos, szőke hölgy; alkotásával részt vett a közelmúltban rendezett IV. magyarországi nemzetiségi filmszemlén, a budapesti Művész moziban, ahová az ország összes etnikai kisebbsége meghívást kapott. Ambach Mónika, a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiója német nemzetiségi műsorának egyik szerkesztő-riportere a fesztiválra 2005. évi kedvenc filmjét hozta, melyet Ikladon, egy Pest megyei evangélikus kisközségben forgatott. A filmmel kapcsolatban kérdeztem a szerkesztőnőt, illetve a település evangélikus lelkészét.

A falu a Galga mentén, Aszódtól néhány kilométerre található. Ráday Gedeon gróf 1752-ben német és osztrák evangélikusokkal telepítette be. A kétezer lelket számláló evangélikus gyülekezet nagy része ma is őrzi az ősök történeteit és hagyományait.

Mónika a Tolna megyei Babarcról származik, katolikus környezetből. Így nemcsak a nemzetiségi tudat ikladi sajátosságai jelentettek kihívást számára, hanem az evangélikus vallás is.

– Hogyan jutott el Ikladra? – kérdeztem tőle elsőként.

– Egy koreográfus ismerősöm hívta fel a figyelmemet a falura. Idetelefonáltam, és hamarosan megtaláltam a megfelelő embereket. Mindannyian nagyon készségesek voltak, a polgármester, a kórusvezető és a többi művészeti csoport tagjai egyaránt. Mindenki fellelkesült a gondolattól, hogy film készül Ikladról. Három napig forgattunk.

– Mennyiben voltak mások a tapasztalatai itt, mint odahaza, a Dél-Dunántúlon?

– Ha Tolnában vagy Baranyában bemegyek egy sváb hátterű faluba, és az utcán szembejön velem valaki népviseletben vagy akár fekete nagykendőben, csaknem bizonyos lehetek benne, hogy beszéli és használja a régi nyelvjárást. Ikladon is nagy örömmel láttam már a kocsiból, hogy több asszony még a hagyományos öltözéket viseli. „Lesz itt nyelvjárás, sváb beszéd!” – gondoltam magamban. De tévedtem: nem így volt! Mint kiderült, a II. világháború ezen a helyen mélyebb nyomokat hagyott az emberekben, és a legtöbben elhagyták a nyelvet.

– De a filmet megnézve úgy tűnik, hogy azért találtak néhány különleges dolgot…

– Igen. Ritkán fordul elő például, hogy a forgatócsoportot meghívják egy lakodalomba. Ahogy kézről kézre adtak minket, egyszerre csak ott találtuk magunkat a forgatagban. A köszöntésnél a német tánccsoport is „szót kapott”, lévén, hogy a menyasszony a tagjuk volt. Csak a szülők és a nagyszülők tudtak róla előre, a fiatalok nem. Így teljes volt a meglepetés – és igazak voltak a könnyek.

– Néhány kép készült az evangélikus templomban is, majd pedig az istentiszteletről kijövő néniket is megszólaltatta. Nem adódtak problémák abból, hogy itt evangélikus mentalitással találkozott?

– Valamennyire tisztában voltam ennek a felekezetnek a tanításával, mert forgatásaim során találkoztam már evangélikus svábokkal. De az átállás nem volt mindig gördülékeny, meg kellett tanulnom evangélikus szemmel látni a dolgokat és így feltenni a kérdéseket. Problémák viszont már csak azért sem adódtak, mert mindenki nagyon kedves volt.

A gyülekezet lelkésze, Babka László 1998 óta szolgál a faluban. Ősagárdról idekerülve egy másfajta, szlovák nemzetiségi kultúrát és lelkiséget hozott magával. Azonban a német nyelv sem idegen tőle, hiszen a teológián ezt tanulta. Tőle elsőként azt kérdeztem, hogy vajon mennyire táplálta a filmforgatás a helyiek nemzetiségi és felekezeti öntudatát.

– Ahogy én láttam, nem volt egyszerű dolga a stábnak – válaszolja. – Nekem az itteni idősek úgy mesélték, hogy a községben 1945-ben mintha „elvágták volna” a németséget. A lakosság kitelepítését az utolsó pillanatban állították le – ezért aztán gyorsan „el is felejtett” mindenki svábul. Már csak néhányan vannak, akik jól beszélik a régi nyelvjárást. Az emberek elég nehezen álltak kötélnek egy-egy interjúra, akkor is leginkább csak magyarul.

– Nem zavarta, hogy az evangélikusságot nemigen mutatják be a filmben? Elvégre ez a helyi nemzetiség vallása.

– Lehetett volna éppen, de az alkotók másképpen gondolták. Végül is ez nem egyházi műsor, hanem nemzetiségi.

Ambach Mónika is ezt erősítette meg:

– Mivel az Unser Bildschirm műsorideje és lehetőségei korlátozottak, a mi a célunk a dokumentálás és a jó példa megmutatása, legyen ez a nyelv megőrzése vagy a régi táncok és dalok újratanulása. Az egyházi vonatkozásokat akkor vesszük fel, ha kötődnek a németséghez – fejti ki. Ha pedig a régi istentiszteleti nyelv kísérleti (újra)bevezetéséről van szó, az külön örömmel tölt el.

– Valóban megindult valami ebben az ügyben? – fordultam ismét a lelkészhez.

– Igen, és érdekes egybeesés – valójában nem játszott közre a forgatás –, hogy 2005 ősze óta minden hónap második vasárnapján német nyelvű énekekkel és liturgiával tartjuk az istentiszteletet a templomban. Maga a prédikáció magyarul zajlik, így jobban értik. Húsz-harminc fős gyülekezet látogatja ezeket az alkalmakat.

– Ön mit szól a gyülekezeti „újításhoz”? – kérdeztem újra Ambach Mónikát.

– Érkeztek már visszajelzések, hogy miután megjelentünk itt vagy ott, és leforgattuk a kisfilmet a helyi német hagyományokról, illetve az ápolásukról, újabb lendületet kapott a helyi sváb öntudat. Tény, hogy az adott közösségnek és vezetőinek megerősítést jelent egy ilyen képernyős megjelenés. Örülök, ha segíthettünk az öntudat, a hagyományok és a nyelv ápolásában.

Ifj. Káposzta Lajos

::Nyomtatható változat::