Szószóró

Hozzászólás a cikkhez

Kezünkben ott a kitöltött és lepecsételt félévi értesítő, a bizonyítvány, az index – kinek-kinek mi –, attól függően, hogy ki milyen iskolába jár. A dokumentumokon friss a pecsét, és talán még a golyóstollal beírt jegyek (vagy kreditek) fémes illatát is érezzük, ha közel hajolunk a papírlapokhoz. De mit is érzünk magunkban mindeközben?

Van, aki boldog, mert szorgalmasan tanult, és megérdemelten jó jegyeket kapott. Arcára mosoly ül ki, hiszen jó a félévi teljesítménye, jól sikerült a felmérő, a témazáró, a döntő felelet vagy a vizsga. Talán ismerjük ezt a kellemes érzést: ki tudtam hozni magamból azt, amit szerettem volna. Most már tovább lehet lépni, új célok várnak…

Van azonban, aki ilyenkor inkább bele sem pillant a kapott papírokba, mert nehéz szembesülnie a mulasztással, a kudarccal, azzal, hogy nem érte el a kitűzött célt. Azzal, hogy többet is tehetett volna; azzal, hogy rosszabbat kapott, mint amit érdemelt volna, vagy éppen azzal, hogy még azt a kevés munkáját sem becsülték meg…

Akármelyik cipőben is járunk, nem árt tudni, hogy az iskolában megtanultak maximálisan húsz százalékban befolyásolják az életben való boldogulásunkat. Nem is beszélve arról, hogy a megtanult anyag hetvenöt százalékát öt év alatt még az eminensek is elfelejtik, hacsak nem használják rendszeresen. Akkor hát hogyan tekintsünk a közelgő új félév elé?

Az biztos, hogy a kötelességeinket teljesítenünk kell, ez alól nincsen kibúvó. Sőt gyakran olyan feladatokat is meg kell majd oldanunk, amelyekhez semmi kedvünk. Aki iskolában tanul, annak ezt „be kell vállalnia”. De ami a döntő a következő félévben (is) várható nehézségeink leküzdésében – most azokra gondolok, akik már előre félnek a közelgő érettségitől, felvételitől –, az az aggodalmakkal való szembenézés.

Eszembe jut, hogy ha egy delfin szembetalálkozik egy cápával, akkor csak rákoppint az uszonyával a cápa orrára, és a félelmetes ellenfél elmenekül… Valahogy így, ilyen játszi könnyedséggel kell a kezünkbe vennünk ismét a tankönyveket, a jegyzeteket, s továbbmennünk utunkon. Nem érdemes „görcsölni”. Egyszerűen csak vedd elő a tételsort vagy a feladatokat tartalmazó listát, és láss neki. Mindeközben meglátod: a cápák szépen lassan mind elúsznak…

Amikor a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumba jártam, minden napot imádsággal kezdett az egész osztály, függetlenül attól, hogy mi volt az első óra. Tudtuk és hittük, hogy ez nem pusztán formaság, hanem a mindennapi próbákhoz, számonkéréshez való segítségkérés. Mindannyian bíztunk abban, hogy Isten megsegít bennünket a tanulásban. Így is lett – osztályunk tizennégy éve hagyta el az iskola padjait. Ezért bátran mondom: ne szégyellj elmondani magadban egy imádságot, mielőtt nekiülsz tanulni! Hidd el, ha megteszel mindent, ami tőled telik, és Isten áldását kéred az új félévre, veled lesz, és meg fog segíteni.

Ez a gondolat persze nem új, hiszen már Ézsaiás próféta könyvében is ezt olvashatjuk: „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.” (41,10) Kísérjenek ezek a gondolatok további utadon!

Balog Eszter

::Nyomtatható változat::