A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Részlet az író Aranymorzsák című kötetéből, melyben kortársairól szóló feljegyzései olvashatók. Dante-kiadás, Budapest, 1926–1928.

A nyolcvanas évek végén tagja voltam a Pesti Sakk-körnek. Az elnök, Erkel Ferenc nemigen járt máshova, mint oda. Egy télen minden este ketten maradtunk utolsóknak, és hogy az öregúr néha beszédes kedvében volt, hallgattam. (…)

– Én nem pályáztam. Eszem ágában se volt, hogy pályázzak. A Himnuszra se pályáztam volna. Hanem egyszer az történt velem, hogy megfog az utcán, a lakása előtt Bartay András. Felhí, és azt mondja odafenn:

– Írtál-e himnuszt?

– Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik.

– Hát ő megírta már?

– Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik, és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról napra halogatja, pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat.

– És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság?

– Micsoda szándékosság?

– Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni.

– De ha nem is akarok.

– Kell! Nem érted, és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét múlva milliók ajka zengi vissza, és az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt.

– Ezt mondva – folytatta Erkel – betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapirost, melléje a szöveget.

– Csináld meg rögtön.

– De bátyám, hova gondol! Nem cigarettasodrás ez, hogy csak úgy rögtön.

– Meg kell csinálnod!

– Nem lehet. Késő már!

Felelet helyet egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam, hogy:

– Alászolgája.

Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No, kutyateremtette: szépen vagyunk!

Csend van. Ülök és gondolkozom: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni. Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkozom.

És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta:

– Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe.

És ott a szoba csendességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok.

Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a Himnusz, úgy, amint ma ismeri.

Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta.

Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyújtom.

Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség.

Elkezdjük.

A közönség feszült figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik.

Végre az enyémre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolat annyira eltöltött, hogy a zenekari átiratban is harangszóval kezdtem.

Ez már előre hatott.

Az eddigi dallamok mindenféle csiricsáré nóták. Semmi mély érzés. Semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arcok megmerednek. A szemek megtelnek könnyel.

És alighogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat.

Az enyém volt a dicsőség.

Hát lássa: ész kell a zenéhez, nemcsak klimpi-klampi!

Gárdonyi Géza

::Nyomtatható változat::