Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Forgalmas manapság Szent Jakab útja. Shirley Maclaine, Paolo Coelho és most már Tolvaly Ferenc is járta a Caminót, az utat, ahogy a spanyolok nevezik. Tolvaly Ferencre sokan talán médiavállalkozóként, a TV2 volt vezérigazgatójaként emlékeznek. De ismerhetik őt számos regény írójaként és filmrendezőként is. 2004-ben járt először Santiago de Compostelában, Szent Jakab sírjánál, gyalog téve meg a több mint nyolcszáz kilométeres utat, az idén tavasszal pedig kamerával tért vissza, hogy filmet készítsen zarándoklatáról. El Camino – Az út című regénye hetek óta vezeti a sikerlistákat.

Amikor először láttam filmen, azt hittem, nyugati üzletember, aki ráérő idejében úri passzióból, merő divatból járja a Caminót. Rózsadombi irodájában beszélgetve már sokkal inkább egy Márai-féle polgárt láttam benne, aki értékeket őriz, nagypolgári eleganciával szalonéletet teremt, befelé és kifelé egyforma igényességgel él. Lassan oldódik a beszélgetés alatt, nem az a kitárulkozó típus. Amikor magáról beszél, akkor is inkább az általánosító „ember” szót használja.

– Miért indult el a Caminón?

– Mindenkivel előfordul, hogy egyszer csak már nem érzi jól magát a bőrében. Úgy tűnik, mintha összeomlana minden, amit felépített, nem érti, hogy mit mondanak körülötte az emberek. Nem értettem már, hogy mit miért teszek, mintha már nem értettem volna a szavakat, csak jelként használtam volna őket. Rájöttem, hogy már csak projektekben tudok gondolkodni, elvesztek az értékek. Mindez testi tünetekkel is járt. Mivel az orvosok szervi bajt nem találtak, elkezdtem azon gondolkodni, hogy talán a lelkemmel van baj. Úgy éreztem, hogy túl sok körülöttem és bennem a zaj, és el kell mennem jó messzire, ahol legalább a külső zaj megszűnik. Amikor egy spanyol társaságban erről beszéltem, valaki halkan megszólalt: „El Camino” – és megcsillant valami a szemében. A társaság mintha elcsendesedett volna. Majd mesélni kezdtek az Ibériai-félsziget északi részén húzódó Szent Jakab útról. Hazafelé jövet Münchenben kezembe került egy német magazin, amely II. János Pál pápa nyilatkozatát közölte: Santiago de Compostela az újraegyesülő Európa spirituális fővárosa. Akkor már tudtam, hogy el kell mennem, hátha ott újra megtalálom egykori énemet, azt a kamaszt, aki tizenhét évesen elhagyta Erdélyt.

– Megtalálta?

– Az első napokban azt éreztem, hogy a hátizsákomban minden fölösleges kiló csak plusz teher. Rájöttem, hogy átvitt értelemben milyen sok hiábavaló kacattal, tárggyal vettem körül magam. Hogy tárgyközpontú világban élek. Később aztán elindult bennem az út, és talán még nem is vettem észre, hogy befelé járom. Sokszor úgy éreztem, mintha lebegnék a föld fölött. Majd rájöttem, hogy Szent Jakab útja nem a lábakról szól. Elkezdtem érezni a szeretetet úgy, ahogy eddig még soha. Korábban nehezen mondtam ki azt, hogy „szeretlek”, mert nem akartam magam sebezhetővé tenni. Megpróbáltam elfojtani ezt az érzést. Ott rájöttem, hogy a szeretet nem a kiszolgáltatottság érzését, hanem a belső egyensúly biztonságát nyújtja. A szereteten keresztül közelebb kerültem az imához, az imádságon keresztül Istenhez, és Istenen keresztül önmagamhoz. Azt hiszem, hogy ha valaki önmagát keresi, óhatatlanul eljut Istenhez. Megtapasztaltam, hogy mekkora szerepe van a léleknek az önmagunk és a világ közti egyensúly létrehozásában és fenntartásában. Ekkor értettem meg igazán, amit Dante ír: „A lélek szeretetből áll; ha megszűnik a szeretet, szétesik az ember és a világ egysége.”

– Úgy tudom, egyházi iskolába járt Németországban…

– Igen, a kastli magyar gimnáziumba. Sokat köszönhetek tanáraimnak, az atyáknak és a kedvesnővéreknek. Azóta is a hit határozza meg az életemet. Regényem főhőse más pontról indul. Kezdetben azt vallja, hogy „gondolkodom, tehát vagyok”, érkezéskor pedig eljut a „hiszek, tehát vagyok”-ig.

– Miért fikcióként írta meg a tapasztalatait?

– Sokkal több lehetőséget adott. Ma már nem hír, hogy valaki hívőként elindul, és megtapasztalja a gondviselést. A dramaturgia azt kívánja, hogy nem hívő induljon el, és hívő érkezzen meg. Természetesen a film és a regény alapja is egy nagyon személyes napló volt. Az első utamon rögzítőt szereltem a galléromra, és vittem egy kamerát is. Mindent elmondtam hangosan, ami útközben eszembe jutott, mert tudtam, ha este kell leírnom, akkor már elfelejtek néhány dolgot, vagy másképp emlékszem, esetleg fáradt leszek leírni. Itthon ezt a naplót hitvallásként megmutattam néhány barátomnak. Köztük volt a német közszolgálati tévé igazgatója, aki megrendelt egy háromrészes sorozatot, és jelen volt a Kortárs Kiadó vezetője, aki azt mondta, hogy ha már úgyis készül egy forgatókönyv, írjak regényt is. Sokat gondolkodtam, mert nem akartam ilyen mély gondolatokat, érzéseket kiadni. Végül idén tavasszal elindultam újra, és rögzítettem a látottakat.

– A regényben leírt látomások is fiktívek?

– Legtöbbjüket tapasztaltam az úton. Néha olyan állapotba kerültem, hogy már nem is éreztem a valóság és a látomás közti határvonalat. A böjt időszaka volt, ilyenkor az ember fogékonyabb, nyitottabb. Útközben misztikusokat, Avilai Szent Teréz, Bingeni Hildegard, Szent Ágoston műveit olvastam, ami felkészített arra, hogy ezeket a látomásokat megéljem. Mindehhez hozzájárult még az út is: műemlékekben gazdag tájon jártam, ahol minden kőnek története van, ahol az emberek úgy élnek, ahogy pár száz évvel ezelőtt. Ebben a felfokozott állapotban ősi rítusokba, ünnepekbe csöppentem bele. Tehát mindez együtt eredményezte, hogy valóság és látomás összemosódott. Amit a regényben leírtam, az tényleg megtörtént velem.

– A regény utolsó lapjainak nagy kérdése: mi lesz, ha hazatérek? Hogyan fogok visszailleszkedni az életembe? Változott valami azóta?

– Ó, sok minden! Ha bennünk változik valami, akkor a környezetünk is megváltozik. Sok barátság, amelyet én korábban annak hittem, megszűnt. Nem érdekelte őket az a mélység, amelyet megpróbáltam elérni. Ám jó néhány barátságom még mélyebbé vált. Azt is megtanultam, hogy az anyagi jólét az a talentum, amelyet a szolga azért kap az Úrtól, hogy a közösségnek kamatoztassa.

– Adakozást, jótékonykodást ért ezen?

– Azt is. A jótékonyságot korábban is fontosnak tartottam, de nem összpontosítottam rá. Saját jövedelmemből támogattam a kultúrát, és több templomot is felújítottam. Most az egész Kárpát-medencének szeretnék adni valamit, különösen a kistelepüléseknek.

– Mivel magyarázza, hogy a zarándoklatok során történik valami az emberben?

– Távol kerül a hétköznapjaitól, és csak rajta múlik, hogy megteszi-e az adott távot. Nem függ összeköttetésektől, iskolázottságtól. Csak ő van és az út. A Camino során ezernyolcszáz műemlékkel találkozhat. Önmagában ennyi már elegendő ahhoz, hogy megváltozzon az ember. De ha valaki nyílt, találkozhat a helyiekkel, s láthatja, mit jelent együtt élni a hittel.

Sokan azért tartanak a kereszténységtől, mert azt hiszik, hogy valami kényszer, amely az életüket szűk mederbe tereli. Aki részt vesz a helyiek szertartásain, tapasztalhatja, hogy minden kényszer nélkül tartozik hozzájuk a hit, és ez boldoggá, kiegyensúlyozottá teszi őket. Aztán találkozhat zarándokokkal, akik a világ legkülönfélébb tájairól jöttek, és észreveheti azt az ezernyi szálat, amely a nemzeteket és vallásokat összeköti. Rengeteg csodálatos emberrel találkoztam útközben. A szemükben ott csillogott az a titok, amelyet elindulásom előtt annak a spanyol barátomnak a szemében is láttam, aki felhívta a figyelmemet a Szent Jakab útra.

Belefúrom a tekintetem a barna szempárba, és lesem a titkot. Ott van. Érzem, hogy amit elmondott, csak töredéke annak, amit még mesélhetne. Amikor elköszönök, azt gondolom, hogy az igazi beszélgetés most kezdődhetne.

Jánosi Valéria

::Nyomtatható változat::