Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A mulasztások, az elhallgatások mindig viszszaütnek. A közösségek életében éppen úgy, mint személyes sorsunkban.

Ma már szinte egyöntetű a megítélés a tekintetben – ami persze nem visz közelebb a megoldáshoz –, hogy hiba volt nem feldolgozni és érdemben lezárni az úgynevezett ügynökkérdést a rendszerváltozáskor. Érthető volt az attól való félelem, hogy nincs teljesen igazságos út, egy kalap alá kerülhetnek azok, akik senkinek nem ártottak, és azok, akiket netán súlyos bűnök terhelnek.

Bizonyára visszatartó tényező volt, hogy – a hírek szerint – valamennyi új demokratikus párt soraiban megtalálhatók voltak az ügynökügy érintettjei. És kétségtelen, hogy Antall József miniszterelnök óvatos álláspontjában szerepet játszott a lelkészek, a püspökök, az egyházak érintettsége. Tisztában volt azzal, hogy az új demokratikus rendszer és egyáltalán az átalakulás hitelessége tekintetében, a továbbiakban pedig a társadalmi megújulás terén milyen jelentős az egyházak szerepe, és nem akarta ezt beárnyékolni, veszélyeztetni.

De a mégoly érthető, menthető megalkuvások is visszaütnek. A társadalom átesett volna a természetes sokkon, maguk az érintettek, családjuk, környezetük úgyszintén; mindenki dönthetett volna a hogyan továbbról, és másfél évtized elteltével nem nehezítené az együttélést az olykor még mindig Demoklész-kardként is használt ügynöktéma.

Az természetesen nem igaz, hogy nem érdekli a társadalmat – és benne az egyházat – az ügynökkérdés. Nem érdeklik az álmegoldások, a nyilvánvaló szubjektivitás, az elfogultságok, a „másik táborban” keresett és megtalált ügynökök, az „én ügynököm jó ember, a tied ártott” túlélő gondolkodás jegyében. Nem vevő a társadalom az ítélkezésre és a szerecsenmosdatásra sem; fogyó reménykedéssel szeretné megismerni, amenynyire ez lehetséges, az igazságot. Törvényes keretek között, nem részrehajlóan. És ez az, amit mindeddig nem sikerült az egymást váltó parlamenteknek megoldaniuk.

A válaszra váró kérdések egyike az egyházak, az egyházi személyiségek magatartása, szerepe a négy évtizedes diktatúrában. Ez persze lényegesen nagyobb téma, mint az ügynökügy, de ez utóbbi is fontos részt jelent. Ezért is bízott meg egyházunk szakértő bizottságot a ránk vonatkozó anyag feldolgozásával, a jelenlegi törvény és a reménység szerint további kutatást lehetővé tevő törvények alapján. A katolikus egyház is – hagyományainak megfelelően – saját háza táján maga akar vizsgálódni.

Találó a hasonlat, hogy az érdemi szembesülés hiányában olykor egész váratlanul, búvópatakként tör fel a téma valamely aspektusa.

Most egy, a közvélemény értetlenségét kiváltó kérdés is előkerült: közszereplők-e az egyházi vezetők, illetve általában az egyházi személyek? A probléma aktualitását az adta, hogy a jelenlegi törvény csak a közszereplők esetében engedélyezi a kutatást, esetleges ügynökmúltjuk feltárását és nyilvánosságra hozatalát. A törvény meghatározza a közszereplő fogalmát; lényege, hogy a közszereplő részt vesz a közhatalom gyakorlásában, és jelentős társadalmi befolyással rendelkezik.

Végül is azonban a törvény megadja a jogot arra, hogy maguk a társadalom tagjai nyilatkozzanak közszereplő mivoltukról. Ez vonatkozik az egyházi vezetőkre is. Ezért amikor még az elmúlt évben egy internetes újságíró egyházi személyiségek anyagát kérte ki a Történeti Hivatalból, az intézmény megkérdezte a szereplőket, és a nemleges válaszról értesítette a zsurnalisztát. Ezt követően a sajtómunkás az eljárás miatt beperelte a hivatalt. A tárgyaláson a bíró úgy döntött, hogy júniusban, a következő tárgyaláson meghallgatja nemcsak a hivatalt, hanem a nemleges választ adókat is. Ez a történet kapott most nyilvánosságot, azért is borzolva a kedélyeket, mert nem nagyon érthető, hogy miről is van szó.

Engem is megkérdezett tavaly a Történeti Hivatal arról, hogy közszereplőnek tekintem-e magam. Egyházon belül, illetve parlamenti képviselőket is megkérdezve egyeztettem az ügyben. Egyértelmű volt, hogy a törvény szellemében az egyházi személyiségek nem közszereplők. Ugyanis nem gyakorolnak közhatalmat. Az 1990. évi IV. törvény alapvető e tekintetben is. Megtörtént állam és egyház szétválasztása.

Jellemző, hogy többnyire azok szeretnék az egyházi oldalt vizsgálni, akik egyébként állam és egyház következetes szétválasztásának a hívei. Természetesen ha egy törvény az adatok teljes feltárásáról rendelkezne, akkor ez mint állampolgárokat az egyházi tisztségviselőket is érintené.

A tájékoztatás szerint Bosák Nándor, Seregély István, Veres András katolikus püspökök, Zoltai Gusztáv, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) ügyvezető igazgatója, Szebik Imre evangélikus elnök-püspök és magam nyilatkoztunk úgy, hogy a törvény értelmében nem vagyunk közszereplők.

Az elutasítással együtt jeleztem, hogy aki igényli, annak készséggel átadom anyagomat, amely meghatározóan a rólam szóló jelentéseket tartalmazza. Mindnyájunk érdeke a tisztánlátás. Ez a közszereplő-epizód nem jelentős, de jellemző része a történetnek.

A nagy kérdés az, milyen volt az egyházak, egyházi személyek magatartása, tevékenysége a diktatúra évtizedeiben. Az, hogy erre korrekt válasz adassék, elemi érdeke minden egyháznak.

Lehet, hogy túl optimista vagyok, ha úgy vélem, a „titkok” feltárását követően inkább pozitív lesz az egyenleg, mint elmarasztaló. Az fog kiderülni, hogy a megtört, jelentésre kötelezett lelkészek többsége – akár az Állami Egyházügyi Hivatalnak, akár a Belügyminisztériumnak jelentve – nem ártott, sőt próbálta jobb belátásra bírni az elnyomókat. Kevés lesz a valóban elítélendő, ártalmas, az elvárásokra rálicitáló magatartás.

Azért is vélekedem így, mert az egyház megalkuvását éppenséggel nem titkosszolgálati eszközökkel igényelte a diktatúra, hanem nagyon is nyilvánosan, hivatalosan. Az egyházi vezetőknek Csehszlovákia megszállásától az afganisztáni kalandig ki kellett állniuk a szovjet rendszer mellett, közben szigorúan fegyelmezve azokat a lelkészeket, akik netán szót mertek emelni az elvárások szolgalelkű teljesítése miatt. Nem is szólva azokról, akik a magyarság sorskérdéseit – az abortusz teljes liberalizálását, a határainkon túl élő magyarok helyzetét, és így tovább – merték megemlíteni.

Nem fekete-fehér a múlt; igényes, összetett, elfogulatlan kell, hogy legyen a feldolgozás. Van, amitől egyértelműen el kell határolódni – e téren, úgy vélem, sokat is tettünk a kilencvenes években –, és van, amiben vállalható a kontinuitás. Mai egyházi életünk számos értéke erősíti ezt a megközelítést.

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::