A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Dosztojevszkij, az emberi lélek profetikus látnoka, a pszichoanalízis zseniális előfutára, Jézus Krisztus megváltott bűnhődő bűnöse százhuszonöt éve ment el a színről színre látás birodalmába. 1821-ben született Moszkvában. Akarata ellenére Szentpétervárott mérnöki tanulmányokat kellett folytatnia. Mindig is úgy érezte – naplója tanúsága szerint –, hogy írónak teremtette őt az Isten, s így az emberlét lényegi kérdéseivel kell foglalkoznia. Első regénye, a Szegény emberek 1846-ban jelent meg. A regénycím programadó volt további írói pályája szempontjából: ő valóban a szegények, a megalázottak és a megszomorítottak – amint később egyik regénye címében szerepel – szószólója lett. 1848-ban csatlakozott a Petrasevszkij-körhöz, amelynek hivatalnokok, írók, diákok és tisztek is tagjai voltak. A kört a korabeli orosz viszonyokkal szembeni kritika, elégedetlenség tartotta össze. Mindannyian elítélték a cenzúrát, a „jogszolgáltatást”, az egyoldalú testi szenvedélyeket. Aztán őket is elítélték. Dosztojevszkij börtönbüntetést kapott. I. Miklós cár megrendeztette, „végigjátszatta” az elítéltek kivégzésének színjátékát, egészen az utolsó előtti pillanatig: Dosztojevszkij szemét már bekötötték a kivégzéshez, s akkor jött a kegyelem: „csak” szibériai száműzetés a büntetés. Ott négy nehéz, de a Biblia által elviselhetővé formált évet töltött el. A lágeréletet, a rabtársak különös történeteit örökítette meg Feljegyzések a holtak házából című könyvében. 1859-ben visszatért Nyugat-Oroszországba. Élete utolsó tizenöt évében egyre csak írt, írt. Volt mit kiírnia magából. Ekkor születtek a nagyregények, a Bűn és bűnhődés, A félkegyelmű, az Ördögök és A Karamazov testvérek. 1881. február 9-én halt meg.

A francia filozófus, Albert Camus 1959-ben ezt írta: „Hosszú ideig Marxot tartották a 20. század prófétájának. Ma már tudjuk, hogy amit ő prófétált, az még sokáig fog váratni magára, s felismertük, az igazi próféta Dosztojevszkij volt. Előre látta a nagy inkvizítorok uralmát és a hatalom győzelmét az igazságosság felett. Húszéves voltam, amikor először olvastam őt, s megszerettem, mert leleplezte és feltárta az emberlét titkait. Ám nagyon gyorsan, mégpedig abban a mértékben, ahogyan korunk drámáját átéltem, Dosztojevszkijt, az embert is megszerettem, mert ő volt az, aki történelmi sorsunkat a legmélyebben élte át és fejezte ki. Számomra ő volt az, aki jóval Nietzsche előtt felismerte a korabeli nihilizmust, meghatározta lényegét, rettenetes és tragikomikus következményeit leírta, és még arra is volt érkezése, hogy ilyen viszonyok között felmutassa az üdvösség örömüzenetét.”

E sorok íróját már kamaszkorában lenyűgözte az a szinte biblikus mélyen látás, amely az író műveiből árad. A töredékesség, a részszerintiség fájdalmas felismerése, a szabadság utáni olthatatlan vágy, a mások szenvedése és megalázása fölötti megrendülés. Elképesztő, hogy mennyire pontosan látta egy századdal előre azt, aminek jönnie kellett: a nihilizmus, a semmi beköszönését sorsokba, korszakos gondolatokba, társadalmi mozgásokba. Ugyanakkor lenyűgöző, milyen szellemi-lelki szenvedéllyel keresi és meg is találja a semmi örvényléséből kisegítő üdvözítő utat. Alig akad más a 20. század közeledtekor, aki olyan nagy hatással volt irodalomra, filozófiára és teológiára, mint Dosztojevszkij. Szolzsenyicin, a késői sorstárs, a gulágok krónikása, évekkel ezelőtt ezt mondta: „A 19. században ő volt az egyetlen, aki élesen látta előre századunk totalitárius államait.”

Könyveiből, naplójából tudjuk, hogy az Újszövetség volt a tankönyve, mestere, amely teljesen áthatotta gondolkodását. Nem véletlen, hogy református teológusok, köztük Eduard Thurneysen, Barth kortársa, könyvet is írtak róla. 1850-ben, a száműzetés helye felé utaztában, Omszkban egy kislánytól, „Isten angyalától” kapott egy Újszövetséget. A fogságban ez volt az egyetlen könyv, amelyet magánál tarthatott. Napi olvasmánya lett. Agyonolvasta, haláláig nem vált meg Újszövetségétől. Itt talált választ a másokat és őt is kínzó alapkérdésekre: Hogyan tudunk élni, túlélni egy olyan-amilyen, szétesett, lezüllött, önmagát lefelé meghaladó, negatív irányban „felülmúló” világban? S lehet-e üdvözülni ebben a világban? Az evangélium és Pál teológiájának kulcsgondolatai újra és újra visszatérnek írásaiban. Négy ilyen témát emelek ki, négy tételben. 1) A kételytől a hitig. 2) Az ember „szétesése”. 3)„Mégis”-szabadságunk. 4) „Ha nincs Isten, minden lehetséges”?

A hívő zseni egyik elemzője szerint műveit és egész munkásságát a „sokhangúság” jellemzi. Nemcsak keresztény, hanem nem keresztény, sőt kereszténységellenes nézetek is szóhoz jutnak munkáiban. Ő maga is megjárta a kétely pokoli bugyrait, ismerte az ész örökös kérdőjeleit éppen úgy, mint az egzisztenciális kételyt, a „Minek élek, miért éppen így élek?” marcangoló tépelődéseit. Volt is rá elég oka. Nemcsak a majdhogynem őrültbe kergető kivégzés színjátéka terhelődött rá napi kínként életére, hanem a szibériai évek is, aztán a megaláztatások okozta epilepszia „szent és szentségtelen gyötrelmei”. S ha még ez nem lett volna elég, jött hozzá újabb sorscsapás: első felesége korai halála, két gyermekének elvesztése.

A szenvedés ilyen keserű poharainak kiürítése közben kellett megőriznie az őrülettől a lelkét s megfogalmaznia mindennek ellensúlyaként a kegyelmet, de meg is élni azt a Feltámadott ereje által, s megpróbálni naponként talpra állni. S közben írni, írni, üzenni a világ – kora és a ma – megalázottainak és megszomorítottainak továbbsegítő szókat. Ha az evangélium világossága, felülről áradó ragyogása nem törné át a dosztojevszkiji világot, elviselhetetlenül sötét, tragikus vaklét lenne az. De árad a világosság őreá is, regényei történeteire is onnan felülről. Egész életművén keresztül pedig ránk és az utánunk jövőkre.

Az ateizmus kérdése számára nem a kételkedés jogát, mint inkább a közönyt, a „se ilyen, se olyan” állapotát jelenti. Amint azt az Ördögökben kétszer is idézett ige mutatja: „…nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból. (Jel 3,15 kk.) Ez a langyosság az igazi emberi probléma. Ezzel szemben Dosztojevszkij számára döntő jelentősége volt János evangéliuma két kételkedőjének, Nátánáelnek és Tamásnak. Jézus nem dorgálóan lép fel velük szemben. Nátánáel szkeptikus kérdésére: „Származhat-e valami jó Názáretből?”, Jézus válasza így hangzik: „Íme, egy igazi izráelita, akiben nincsen álnokság.” (Jn 1,46 kk.) Jézus előtt és mellett, sőt az ő elmenetele után sem maradnak ők többé közönyösek. Meggyőzi őket Jézus igazsága, s ez magával ragadja őket.

Ezzel összefüggésben érdemes kitérni arra, hogy a norvég Dosztojevszkij-kutató, Kjetsaa 1983-ban behatóan átnézte az írónak akkor Moszkvában található Újszövetségét. Azt kutatta, melyek azok a helyek, amelyeket Dosztojevszkij aláhúzott, megjelölt, kommentált, s hogy ezek a helyek mennyire jelennek meg regényeiben. Izgalmas kutatása nyomán kiderült: több mint hatvan helyen fordulnak elő írásaiban idézetek János evangéliumából, a szinoptikus evangéliumokat pedig közel húsz helyen idézi.

A citátumokat Kjetsaa három témakörbe sorolta. Az egyik így fogalmazható meg: hogyan jut el valaki a kételytől a hitig? Ebben a kérdéskörben a már idézett helyeket húzta alá és citálta műveiben. A feltámadás témakörében a kutató Jézus önkijelentését is aláhúzva találta az író Bibliájában: „Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6,40) Ugyancsak aláhúzta Dosztojevszkij azt a helyet, ahol Lázár feltámasztása található; ez aztán a Bűn és bűnhődés című regényében Szonya és Raszkolnyikov beszélgetésében tér vissza. A harmadik kérdéskör: kicsoda Krisztus? E kérdésre vonatkozóan Jézus magáról mondott „ego eimi” – „én vagyok” igéit citálta, illetve jelölte be Újszövetségében az író. Ilyeneket: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30) „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14,6) „Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn 14,9)

Rövidebb-hosszabb idézetek fedezhetők fel regényei oldalain. Az Ördögökben megtalálható az a történet, melyben Jézus megparancsolja a démonoknak, menjenek bele a disznókba, és fussanak a tengerbe, hogy belefulladjanak (Lk 8,32–36). A Karamazov testvérek mottója ez az ige: „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” (Jn 12,24) Ez lett sírfelirata is. A Bűn és bűnhődésben részletesen idézi és magyarázza Lázár feltámasztásának történetét (Jn 11). A megkísértés története (Mt 4,1–11) a nagy inkvizítor történetében tér vissza. Több regénye zárul, illetve nyílik ki új perspektívára, a feltámadásra: így a Feljegyzések a holtak házából, a Bűn és bűnhődés és A Karamazov testvérek.

Megosztott emberek üdvözülhetnek-e egyáltalán? Szétesettek újra összerakhatók-e? Ez a dosztojevszkiji kérdés, s nem csak A hasonmásban. A Raszkolnyikov név a raszkol szóból származik, amelynek jelentése: „szakadás”. Tehát arra utal, hogy viselője elszakadt – családtól, néptől, egyháztól, önmagától és Istentől. Ebből az elszakítottságból csak egy út vezet a gyógyulás felé: a megbánás és a bűnvallás útja.

Zoszima sztarec üzenete A Karamazov testvérekben ez: az ember soha se veszítse el a megbánás iránti érzékét! Annak, aki képtelen élete alapvető hazugságait letenni, nem lehet segíteni. Az ilyen ember nem képes többé megtérni Istenhez, aki pedig szereti és várja az embereket. Dosztojevszkijnél a szereplők a megbánás révén bármely helyzetből képesek kilábalni, bármekkora is vétkük vagy bűnük.

Dosztojevszkijnek a megtérésről való gondolkodását személyes példája is jól mutatja. Amikor úgy érezte, közeledik halála, feleségét és gyermekeit magához hívatta, s arra kérte őket, hogy olvassák fel neki a tékozló fiú példázatát (Lk 15). Ezt jegyezte meg ehhez a történethez: a szülők szeretik gyermekeiket, Isten azonban sokkal jobban szeret minket, mint ők a gyermekeiket. És visszatérés, a hazatérés Istenhez minden pillanatban lehetséges, itt nem számít a térbeli, időbeli távolság, hanem egyedül Isten közelsége!

A megbánás és a megtérés egyéni döntésünk következménye, azaz az emberi szabadsággal is összefügg. Mindenkinek lehetősége van dönteni arról, hogy hazug életét abbahagyja-e, vagy sem. Ebben a döntésben meghúzódik egy igen fontos kérdés, amely elé előbb-utóbb minden ember odakerül: ragaszkodni kíván-e továbbra is az életről kialakított illúzióihoz, véleményéhez, „ideológiájához”, vagy el akar indulni az igazi élet keresésére?

Vannak, akik az életről kialakított eszméikhez ragaszkodnak inkább, mintsem kivonulnának megkötöző eszmerendszerükből a kockázatosabb, de sokkal tágasabb és növekedést ígérő igazi életre. E nélkül az egzisztenciális exodus nélkül senki sem ismerheti meg jobban az életet. Ellenpélda Raszkolnyikov a Bűn és bűnhődésből. Szonyával való találkozásából, aki szereti őt, erőt merít az újrakezdéshez, az életben maradáshoz. A szeretet segíti őt a túlélésben! Jellemző, hogy A Karamazov testvérekben Zoszima sztarec nem ideológiát, dogmát, elméletet ad tovább, hanem történeteket, életvázlatokat, példákat.

Dosztojevszkij a világban tapasztalható szenvedés láttán felmerülő kérdésekre s ezekkel összefüggésben az Isten szeretetének hollétére vonatkozó kételkedésre a választ nem elméleti magyarázatokkal, hanem történetekkel, példaképekkel adja meg. Olyan sorsokkal, amelyek képessé váltak a mégisre: a szenvedés és a reménytelenség ellenére mégis élnek, szeretnek. Az Újszövetség központi üzenete sem elmélet, filozófia, okoskodás, hanem élet-halál-feltámadás összekapcsolása, a széthullás utáni újraépítés-épülés Jézus halálból való kijövetele révén. Ez a történelem és az egyéni sorsok igazi fordítópontja, a nagy „felütés”, az isteni Auftakt, amelytől minden megváltozik. Dosztojevszkij ezt tudja, írja, ábrázolja is minden regényében, mert egyszer már életre szólóan átélte Szibériában!

A másik eldöntendő kérdés, amelyet többször felvet a nagy szenvedő és látnok: vajon lehet-e az ember istenné, vagy el tudja-e fogadni, hogy Isten őérte lett emberré? Minden életben kísért az öröklött őskonfliktus: olyanná lenni, mint Isten. A keresztény orosz filozófus, Bergyajev szerint Dosztojevszkij nagy regényeiben mindig jelen van a gyilkosság, s ez a káini alaphelyzet visszatérése történeteiben: az „Én vagyok az úr, nekem van hatalmam befejezni mások vagy a magam életét, nem Istennek”. A bűnözésben az ember Istennek képzeli magát, s végzetesen, végletesen arányt és irányt téveszt.

Dosztojevszkijnek ez a tétele annyira telibe találta a francia Jean-Paul Sartre-ot, hogy ő ezt tette ateista-humanista egzisztencializmusa kiindulópontjává. Az az ember pedig, aki abból indul ki, hogy nincs Isten, az emberiséget két csoportra oszthatja: azokra, akik uralkodnak, s azokra, akiket uralnak. Legélesebben a Bűn és bűnhődésben jelenik meg ez az alapállás, de Zsigáljev alakjában is az Ördögökben.

A szociálisan igazságos társadalom elméletét fogalmazza meg, s eleinte ennek érdekében szabadságot akar biztosítani mindenkinek. Hamarosan azonban átvált arra a tapasztalati tényre (?) vagy legalábbis érzéki csalódásra, hogy az életet végül is nem lehet másként megszervezni, csak úgy, ha a 10% uralkodik a 90% felett. És talán még az sem áll messze a valóságtól, hogy a 90% ezt így is akarja. Az Ördögök egyik jelenete szerint ők még örülnek is annak, hogy vannak üvegpaloták, népi táncok és koncertek – „cirkusz és kenyér”, mert többre nem is vágynak.

Ha nincs Isten, akkor néhány millió embert nyugodtan félre lehet tenni vagy el lehet tenni az útból, ha akadályozzák a „jobb társadalom” felépítését. Micsoda pokoli felismerés volt ez a Harmadik Birodalom és a sztálini, bolsevik rendszerek előtt! Ezzel szemben Dosztojevszkij számára (is) minden ember Isten teremtménye, az ő képére és hasonlatosságára alkotva. Ebből következőleg senki sem tekintheti a másikat puszta eszköznek céljai megvalósítása érdekében. Akármilyen mélyen romlott és mélyre süllyedt is bárki, az istenképűséget – összetörve bár, elrejtetten, de kitörölhetetlenül – hordozza. Ez adja méltóságát bűnei, vétkei ellenére.

Dosztojevszkij írói világában (is) Krisztus személye és a feltámadás ténye az evangélium középpontja, tengelye. Vagy feltámadott Krisztus – vagy öngyilkos leszek: ez a dosztojevszkiji dilemma. Regényeiben a szereplők e két szélsőség között élik, küzdik, vergődik, szentelik meg sorsukat. Ezt másképpen Camus, a Dosztojevszkij-csodáló is megfogalmazta: „Könnyű logikusnak lenni; de mennyire nehéz logikusnak maradni egészen a végig!”

Krisztus feltámadása Dosztojevszkij hitének a szegletköve. Krisztus nem pusztán erkölcsi példakép, mint Tolsztojnál, hanem ő a győztes a halál fölött. Számára az evangélium a feltámadás dokumentumgyűjteménye. Az élet minden drámáját, tragikumát és abszurditását legyőzte a Feltámadott! A feltámadás a történelem kellős közepén zajlott le, ment végbe, s ennek üdvhatásai máig és a történelemben mindvégig érzékelhetőek. Mit is válaszolhatnánk enélkül Karamazov Ivánnak, aki a kisgyermekek halálát látva vissza akarja adni a belépőjegyet ebbe a világba?

Ezen a világon nem szűnik meg a szenvedés, s ebből a világból kiindulva nincs is erre a kérdésre elfogadható válasz. Az egyetlen lehetséges s már nem pusztán e világból hangzó válasz: Jézus feltámadásának kétségbevonhatatlan ténye! Ez a világ minden szenvedésével együtt nem a mindenség. A szenvedés következmény: az Istentől való elszakadás következménye, a feltámadás pedig Isten történetének új fejezete az embervilággal. S ezt Dosztojevszkij nagyon jól látta, hitte, regényeivel pedig tudatosítani próbálta az olvasókban – egykor és ma. Raszkolnyikov számára az élet az Újszövetség olvasásával kezdődik. Azzal az evangéliummal, amelyben Krisztussal találkozhat, s benne valóban megtalálja az Életet…

Az emberi lélek prófétai látóját sokan és sok mindenért tisztelték a szellemtörténetben. Már írtam Sartre és Camus véleményéről. Korábban Nietzsche ezt jegyezte le: „Ő az egyetlen pszichológus, akitől valamit is tanultam.” Hermann Hesse német író nevezte először őt 1920-ban Bepillantás a káoszba című tanulmányában a 20. század előprófétájának. Sigmund Freud és Alfred Adler, a mélylélektan klasszikusai az előfutáruknak tekintették. Az 1920-as években a dialektikai teológia atyjára, Karl Barthra is nagy hatással volt Dosztojevszkij. A Római levélhez írt híres kommentárjában, amely 1926-ból származik, Barth csak Luthert idézi gyakrabban, mint Dosztojevszkijt. Eduard Thurneysen bázeli református professzor, Barth barátja monográfiát írt Dosztojevszkijről; e művet szem előtt tartottam, miközben jelen cikket írtam.

Százhuszonöt évvel ezelőtti temetésén a szentpétervári Alekszander Nyevszkij-kolostorban tízezrek vettek részt. Az akkori ortodox egyház egyik vezetője a cárhoz írt levelében így fogalmazott: „Talán ő volt az igaz hit egyetlen igazi prédikátora. Senki nem pótolhatja őt.”

Halála évében, az év elején – szokása szerint – írói tervet készített. Ebben szerepelt egy új könyv terve Jézus Krisztusról! Mit mondott volna el a lelkek ismerője Megváltójáról? Soha nem tudja meg senki, csak az, akinek visszaadta haláláig alkotó, teremtő lelkét. Az írónak ez volt a személyes hitvallása: „Hiszek Krisztusban, és nem úgy teszek bizonyságot erről a hitről, mint egy gyermek. Hozsannám a kétely tisztítótüzén átjutva száll Istenem elé.”

A megküzdött hitért, a megharcolt bizonyosságért és azért, mert bevillantott egy-egy fénysugarat az emberi lélek mélyrétegeibe, s milliókat gazdagított ember- és istenismerettel, nos, ezért köszönjük meg őt a nagy Alkotónak, s ajánljuk őt „örök” szellemi útitársul az újabb nemzedékeknek…

Dr. Békefy Lajos

::Nyomtatható változat::