Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A huszadik századból először a tizenhatodikba röpíti vissza a nézőt Csernus Mariann, amikor a Károlyi Gáspár idején beszélt nyelven szólal meg a színpadon. Az ige szavai azután még régebbre visznek… A Károlyi Gáspár vizsolyi Bibliája című önálló előadóest ősbemutatója 1982-ben volt; most, huszonnégy év elteltével láthatja újra a közönség a Magyar Színház Sinkovits Imre Színpadán. A művésznővel a március 9-i bemutatót megelőző próba után öltözőjében beszélgettünk.

– Interjút nem szokás készítőjének személyes benyomásaival, véleményével kezdeni, most mégis ezt teszem: lenyűgözött, amit Öntől ebben az előadásban láttam. Ezt a hosszú, ráadásul archaikus nyelvezetű szöveget nem „csupán” megtanulni, hanem művészi színvonalon tolmácsolni is a közönségnek – hatalmas teljesítmény.

– Köszönöm, bár az az igazság, hogy nekem a megtanulandó szöveg mennyisége nem okozott problémát. Ennek nyilván az is az oka, hogy már hosszú ideje, több mint egy fél évszázada vagyok ezen a pályán. Persze azt azért tudni kell, hogy ennek a szövegnek a megtanulása nem napokat, hanem hónapokat vett igénybe.

– Színészi munkássága megbecsüléseként számos kitüntetést – egyebek mellett Jászai Mari-díjat, érdemes művészi elismerést – mondhat magáénak. Mikor és hogyan fordult a figyelme egy egészen más műfaj, a versek és az előadó-művészet világa felé?

– Átéltem a második világháborút. Az ostrom alatt a pincében tornával és verstanulással ütöttem agyon az időt. Most is ezt teszem. A testmozgás, az úszás a testemet tartja karban, a szövegmondás pedig az agyamat. A költeményeket különösen is szeretem.

Nagy szerencsének tartom, hogy a Veres Pálné Leánygimnáziumban, ahova jártam, nagyon sok önképzőkör volt. Itt kezdtem el szavalni, Babitsot, Tóth Árpádot, József Attilát, és sorra nyertem a versenyeket. Ennek az intézménynek köszönhetek egy számomra nagyon fontos ismeretséget is. Az iskola 1947-ben meghívta Weöres Sándort, az akkor fiatal költőt. Hozzá és feleségéhez, Károlyi Amyhoz negyvenéves barátság fűzött. A Psychét Weöres kéziratából én szerkesztettem és adtam elő 1972-ben az Egyetemi Színpadon. Ötszázszor játszottam éveken át szerte az országban.

Életem során a 20. század több nagy költőjével – például Nemes Nagy Ágnessel, Pilinszky Jánossal, Nagy Lászlóval, Illyés Gyulával – voltam közeli ismeretségben. Ez óhatatlanul „hozta magával” a verseket és az újabb és újabb önálló előadóestek születését.

– Ám a költeményekhez képest a Szentírás egy egészen más „műfaj”. Az emberek többsége akkor fordul Isten felé, ha valami rossz éri, és megharagszik rá, vagy bajban van, és hozzá fordul segítségért. Ön is ezért vette kézbe a Bibliát, vagy a hit a mindennapjainak természetes velejárója volt?

– Én most valami „borzalmasat” fogok mondani magának. A hit és az Isten semmilyen szerepet nem játszik az életemben. Nem vagyok istenhívő. Katolikusnak kereszteltek, de nem vagyok vallásos. Jézus személyisége viszont az ember legigazibb megnyilvánulása a földön. Egy vele kapcsolatos „találkozásomról” írtam is a nemrég megjelent, Imák és kételyek könyve című kötetben.

– A Szentírás valami módon mégiscsak megérinthette. Hiszen – amint egyik könyvében írja – amikor megjelent a Károlyi-fordítás hasonmás kiadása, azzal a mondattal kapott egy példányt belőle, hogy Önnek erről biztosan eszébe jut valami. Így született ez az önálló est 1982-ben…

– Az említett kiadás valóban megmozgatta a fantáziámat. Gondoltam, kiállok vele az emberek elé. De nemcsak akkori teátrumomban, a Katona József Színházban lehetett ezt az estemet látni és hallani. Nagyon sok evangélikus és református templomban, gyülekezetben, kisebb kultúrházban is felléptem vele. Most ugyanaz a szöveg hangzik el, mint oly sok évvel ezelőtt.

– Mi az ismétlés oka?

– Hogy Károlyi vizsolyi Bibliája ismét színpadra kerül, annak egészen prózai indoka van. Az igazgató-főrendező – Iglódi István – megkérdezett, nem akarnék-e esetleg egy régebbi előadóestet felújítani. Így „került elő” Károlyi és a Szentírás. Azt már csak zárójelben jegyzem meg: ha tudtam volna, hogy egy hét múlva az enyém lesz Szabó Magda Az ajtó című regénye színpadi változatának főszerepe, akkor szinte biztos, hogy most a vizsolyi Bibliára nem vállalkozom.

– Ön az estnek nemcsak előadója, de szerkesztője is. A műsor összeállítása közben milyen szempontok vezérelték?

– Ebből a hatalmas anyagból nyilván többféle nézőpont szerint lehet válogatni. Nehézséget jelent nemcsak a nyelv, de az írásmód is. Ezért – hogy úgy mondjam – ki kellett silabizálnom, amit olvasok; megfejtenem, megértenem, pontosan mit is jelentenek az adott szavak.

– Bocsássa meg, hogy a szavába vágok, de akkor miért éppen ezt a régi fordítást részesítette előnyben? Miért nem a mai nyelven olvasható változatot választotta?

– Azért, mert ez a régi stílus sokkalta közelebb áll hozzám, mint napjaink nyelvhasználata. Ezek a szavak egyszerűen szebbek, ízesebbek. Bennem ez a szöveg talál visszhangra. Én egy mai bibliafordítást nem akarnék elmondani, azt megteszik helyettem a papok a templomban.

A szerkesztési szempontokra visszatérve: a Szentírást átlapozva úgy éreztem, engem leginkább Izrael fennmaradásának, egy kis nép jó és rossz cselekedeteinek története fogott meg. Ezt akartam ábrázolni az első, ószövetségi résszel. A folytatásban ótestamentumi szereplőként már csak Ézsaiás próféta van jelen, ezt követik az evangéliumból vett részletek, a Jelenések könyve és végül a szeretethimnusz. Itt elsősorban a szeretet fontosságára akartam felhívni a figyelmet Jézus beszédével és Pállal. Az egyetlen igazi és fontos kapocsra ember és ember között, amely nélkül nem maradhat fenn az emberiség.

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::