Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

„Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.” (2Kor 5,1)

Sajnos nagyon kevés szó esik erről. Kereszténységünk éppen azért vesztette el vonzerejét, mert nem beszélünk legnagyobb többletünkről: hogy Jézus – ígérete szerint – helyet készített számunkra a mennyben, és hazavár bennünket.

Ezzel kapcsolatban alá kell húznunk, hogy a Bibliát sokan félreértik, mintha a könyvek könyve a mulandóságot hirdetné. A Biblia fő üzenete nem az, amit a Prédikátor könyvében olvasunk, hogy minden hiábavalóság, és nem is az, hogy minden test fű, megszárad és elhervad – hanem hogy Urunk feltámadt, és minket is feltámaszt. A keresztény ember igazi kincse és hitének legjellemzőbb vonása, hogy itt, a mulandó életben tudatosan készül haza. Útra kész nép. Zsid 11,13-ban ezt olvassuk: „…vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön.” Luther azt mondja: „Úgy nézzünk hát jelenvaló életünkre, ahogy az idegen vándor tekint arra a földre, amelyen ő külföldi és vendég csupán. A vándor nem mondhatja: ez az én hazám. Hiszen nem odavaló. A vándor nem telepszik meg azon a földön, melyen zarándokol, sem szállásán, ahol éjszakára lepihen. Szíve és gondolata másutt jár. A vendégfogadóban csupán étkezik és megszáll, aztán tovább vándorol – hazafelé… biztonságra, békességre, örökkévaló örömre.”

Isten igéje szüntelenül emlékeztet bennünket az örök életre. Ha az egyház történetét figyeljük, az első keresztények idejében – sőt később évszázadokon át, a középkor végéig – középpontban állt az örök élet várása. Ezt tükrözték az egyházművészet alkotásai. A katakombaművészetben feltűnik a bibliai témák sokasága; ezek a halál legyőzésének üzenetét hordozzák. Sokszor szimbólumszerűen emlékeztetnek arra, hogy Isten minden nyomorúságból, így a halálból is ki tudja menteni az övéit. Ahogy Noét kimentette az özönvízből, Izsákot megszabadította apja késétől, Jónást a dühöngő tengerben a cet gyomrából, a három férfit a tüzes kemencéből vagy Lázárt a sírból, úgy fog titeket is kimenteni az Úr a halálból.

Az említett történetek az örök élet vigasztaló reménységét hirdették a katakombák faláról, a szarkofágokról, majd évszázadokon át a freskókról és oltárképekről – később fokozatosan eltűntek az egyházművészetből –, jelezve a gyülekezetek hitének sorvadását.

Ma is feltehetjük a kérdést: hol vannak a feltámadás szimbólumai – például a sírjainkról? Nem a sivár, hitetlen reménytelenség jelképe-e egy keresztény ember sírján a szomorúfűz vagy a kettétört korsó…?

De menjünk tovább. Mit írunk ma a gyászjelentésekre? Van-e a sír mellett is élő reménységünk? Vagy a hitető bevitte a világ nótáját gyülekezeteinkbe is? „Egyszer élünk!” „Együnk, igyunk, úgyis meghalunk!”

A világias egyház „e világi” lett. Csak itt van reménysége, csak a bölcsőtől a koporsóig van valami… – így alakult ki a földhözragadt gondolkodás. Emiatt vagyunk levertek, mint akik mázsás súlyokat cipelnek. Nem ragyog rólunk az örök élet boldog várása és bizonyossága.

Ereje van az örök élet beszédének – ha az hangzik. De hiába várjuk, hogy hasson az ige ereje, ha nem olvassuk, nem hallgatjuk, és nem beszélünk róla senkinek.

Az örök élet igéje új távlatot ad. Úgy is mondhatnánk: más szemet, más látást. Milyen is ez a látás? János evangélista jelképe a sas. Miért? Mert a sas magasan jár, onnan nézve minden kicsivé törpül, mint amikor repülőgépről nézünk le a tájra. Isten ilyen látást akar adni nekünk. Öröm, bánat, egészség, betegség, siker, kudarc – az örök élet felől nézve parányivá tud válni.

Luther azt fejti ki a következő idézetben, hogy a keresztény ember másképp látja még a halált is. „A világ… nem tud mást látni a halálban, csak rettentő ellenséget, amely véget vet az életnek és minden örömnek. – A keresztény ember új teremtés, Isten újjáalkotott műve, aki mindenről másképp beszél, másképp gondolkodik, mint a világ. Megújul körülötte minden. Már e földön elkezdi jövendő életét, amelyet most még csak a szívében hordoz… mikor pedig meghal, csak új, igazi ember lesz belőle.”

Végül hadd kérdezzelek meg, kedves Olvasó: kell-e neked igazán az a hely, amelyet Jézus neked készít? Hiszed-e igazán, hogy neked is szól az ígéret, hogy örök hajlék vár?

Hadd kérjelek hát, ne a temetésedre készülj – hanem az örökkévalóságra!

„A napnak most oly gyönyörű a fénye, hogy a legélesebb szemű ember sem bírja ki ragyogását hunyorgás nélkül. Mi lesz akkor a másik életben, ha a nap fénye hétszer nagyobb lesz, mint most, ahogy Ézsaiás 30. fejezetének 26. versében olvassuk?! Akkor szemet is tisztát kapunk, amely ekkora fényt is elbír majd…” (Luther)

Gáncs Aladár

::Nyomtatható változat::