EvÉlet - Lelki segély

Hozzászólás a cikkhez

„Mindig büszke voltam arra, hogy magyarnak születtem. Sokszínű kultúrájú, szívós és ügyes nép a miénk! Szívemhez közel áll a magyar népzene, és gyakran olvasgatom mondáinkat, meséinket is. Lakásomat többnyire olyan képző- és iparművészeti alkotásokkal dekorálom, amelyeken fellelhetők az ősi magyar népi motívumok. Egy barátnőm arra hívta fel a figyelmemet, hogy ezek – a zenével és a mondákkal együtt – az ősmagyar pogány hitvilágot idézik. Szerinte meg kell szabadulnom tőlük. Kérem, segítsen tisztán látnom ebben a kérdésben!”

Kedves Tekla! Egyik legkedvesebb újszövetségi igeszakaszom az, amikor az Úr Jézus siratja Jeruzsálemet (Lk 19,41–44). Számomra az igaz haza- és nemzetszeretet abban a fájdalmas, könnyes jajkiáltásban realizálódik, amelyet Megváltónk prófétai imádságával kifejez.

Isten nem véletlenül helyezett bennünket arra a földre, ahol megszülettünk, és azok közé az emberek közé, akik körülvesznek bennünket. Itt kell helytállnunk, velük együtt dolgoznunk, sírnunk és örülnünk. És értük kell tusakodnunk! Nekünk, az egyetlen, az élő Istent ismerőknek kell honfitársainkért fohászkodnunk, hogy felismerjék meglátogatásuk idejét és a békességükhöz vezető utat. Így lesz rokon a szívünkben az Isten- és a hazaszeretet. Az a nemes hazaszeretet, amely büszkeséggel is eltölthet bennünket anélkül, hogy öncélúvá válna.

„Nincs hozzád hasonló, Uram! Nagy vagy te, s hatalmad által nagy a te neved. Ki ne félne téged, népek Királya?” (Jer 10,6–7a) Ugyanakkor az egyetlen és igaz Isten, aki népünk igaz szeretetére ösztönöz bennünket abban a hazában, ahová helyezett bennünket, nem tűri a bálványimádást. Ebben a kérdésben a legnagyobb szigorúsággal jár el. Magyarságunk felett érzett örömünk nem mehet el odáig, hogy az ősmagyar hitvilág pogány, bálványimádó elemeit beépítsük kereszténységünkbe.

Az 1358-ból való Képes krónikában olvashatjuk – abban a részben, ahol arról esik szó, miként adta el Szvatopluk fejedelem egy fehér lóért a földjét Árpád népének – a következőket: „Árpád pedig népe között megtöltötte a Duna vizéből szarukürtjét, és mind a magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Szavait végezvén, felkiáltottak a magyarok: »Isten, Isten, Isten!« Háromszor hangoztatták, innen keletkezett ez a szokás, meg is maradt a magyaroknál mind a mai napig.” De tudjuk, hogy az ősmagyarság hitvilágában jól megfért egymás mellett ennek a teremtő, égben lakozó Istennek, illetve az égitesteknek és a természeti elemeknek a tisztelete. A pusztában élő népek ekkor egyistenhívőnek tartották magukat, de Istennel a szellemi világ lényeinek személyén vagy a táltosokon keresztül tartották a kapcsolatot. A belső-ázsiai lovas népeknek az eredetükre vonatkozó hagyományai a mítosz ködébe burkolták a nép létrejöttének és országalapításának a valóságos folyamatát.

A magyar uralkodóház a turulmonda alapján mint turulnemzetség lett ismertté. E szerint Álmos vezér anyjának, Emesének álmában egy héjaforma madár jelent meg, amely rászállott, és ettől ő teherbe esett, így ágyékából dicső királyok származtak. Emese gyermeke test és vér szerint az apjáé, Ügyek vezéré volt, de az álomban érkező turul a totemizmus felfogása szerint megerősítette az apaságot, és azt fejezte ki, hogy az utód az apánál különb, a régi ősre hasonlító fejedelem lesz.

A honfoglaló magyarság a totemizmus két fajtáját ismerte: a nemzetség- és a családtotemizmust. A magyar totemizmus jellegzetessége a madártotem. A turul volt az eszményi, a hibátlan, a győzhetetlen, vagyis az isteni. És ez bizony azt mutatja, hogy ez az állat – mint szent állat, mint „kis magyar főnixmadár” – isteni tiszteletnek örvendett. (A mitológiai főnixmadár egyébként Egyiptomból került a római és görög mítoszokba, majd a miénkbe, mint a tűzben újra és újra elhamvadó, de megifjodó, újjászülető madár, amely a napisten egyik földi hasonmása…)

És akkor még nem beszéltünk az „istenanyáról”, Babbáról, aki a termékenységkultuszban szerepelt, vagy az elhalt ősök visszajáró szellemeiről, akiknek tiszteletével függtek össze a különféle temetkezési szertartások. No és a tündérekről, lidércekről és tűzmanókról, sárkányokról meg táltos lovakról, amelyek fontos szereplői az ősmagyar hitvilágból táplálkozó népmeséknek. Azokban a népmesékben, amelyek az égig érő fával, más néven „világfával” kapcsolatosak, lehetetlen nem észrevenni, hogy a hőst soha nem a mindenható Isten, hanem a Szél, a Hold és a Nap anya segíti útján. Az égig érő fa egyébként népművészetünk leggyakoribb jelképe. Talán ilyen ábrázolás is díszíti levélíró testvérem szobájának falát? Nem árt, ha tudjuk, hogy őseink mítosza szerint a születésre várók lelke a túlvilágon, az életfa ágán lakozik, onnan száll le a földi életbe, majd a test halála után oda is tér vissza. Ó, milyen távol van ez a mi feltámadáshitünktől!

Lehetséges, hogy Tekla lakását csillagkép- vagy égitestjelképek ékítik? Megfontolásra méltó, hogy egy keresztény otthonba illenek-e ezek az ábrázolások, ha eleink istenként tisztelték mindazt, amit jelképeznek! Szeretettel ajánlom figyelmébe Jeremiás próféta szavait, aki a csillagimádók csontjairól jövendöli, hogy: „Kiterítik azokat a nap, a hold és az ég egész serege elé, amelyeket szerettek, tiszteltek és követtek, amelyekhez folyamodtak, és amelyek előtt leborultak.” (Jer 8,2a)

Szívből kívánom, hogy az ige nyissa meg lelki szemeit, hogy ebben a kérdésben is jól lásson:

Szőkéné Bakay Beatrix

::Nyomtatható változat::