Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Hegy tetején, erdő közepén, csodás természeti környezetben, a főváros és Budakeszi határán – a Szanatórium utcában – található az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI) épületegyüttese. Sok súlyos beteg vagy balesetet elszenvedett ember rehabilitációja zajlik manapság az egykor tébécések számára épített pavilonokban. Az intézet – nem mellesleg evangélikus – főigazgató főorvosát, dr. Kullmann Lajos egyetemi tanárt, az orvostudományok kandidátusát frissen épült, nyugat-európai színvonalú, csupa üveg épületben kerestem fel – beköltözés közben.

Segítőm és „idegenvezetőm”, dr. Cserháti Péter adjunktus – aki az intézményben teljesíti szakvizsgagyakorlatát – már előzőleg körbevezetett.

Az interjúnak két esemény is aktualitást ad: egyrészt ez év március 15-én a főigazgatót Széchenyi-díjjal tüntették ki, másrészt ez az az intézmény, amelynek területén reményeink szerint hamarosan megkezdheti működését a Magyarországi Evangélikus Egyház rehabilitációs kórháza.

– Főigazgató úr, mit jelent az Ön számára evangélikus mivolta? Úgy tudom, a lutheránus szellemet családi örökségként kapta…

–Anyai nagyapám volt az elsősorban, aki evangélikus szellemben nevelt minket, annál is inkább, mert az ő édesapja, a dédapám evangélikus lelkész volt. Ő azonban sajnos nagyon fiatalon meghalt. Evangélikus hitre lényegében édesanyám nevelt, de édesapám is evangélikus. Az evangélikusság – vagy tágabb értelemben a protestantizmus – nálam egy nevelési módszert is jelent. A lutheránus istentiszteleteken ezenkívül a mindennapi élet problémáinak értelmezését inkább lehet hallani, mint más felekezeteknél.

– Hogyan került kapcsolatba a rehabilitációval?

– 1965-ben végeztem az egyetemen, s mikor szakirányt kellett választanom, az ortopédia mellett döntöttem. Meghatározó volt számomra a Hollandiában töltött ösztöndíjas időszakom, ahol szakmailag és emberileg is nagyon sokat kaptam, félkész diszszertációval tértem haza. Hivatásomat később a rehabilitáció területén találtam meg.

– Az elért eredményeiben minden bizonnyal szerepe van a családjának is…

– Családi hátterem mindig harmonikus, támogató volt. Feleségem szintén orvos, s két felnőtt fiam közül – sőt már egy unokával is bővült a család – az egyik szintén követett az orvosi pályán.

– Milyen érzésekkel fogadta a Széchenyi-díjat?

– Nem számítottam rá, váratlanul ért, amikor felhívott valaki a bizottságból azzal, hogy „meg vagy híva az Operába március 15-én estére”. Majd néhány nap múlva hivatalos értesítést is kaptam a kitüntetésről. Úgy érzem, ez valóban a legnagyobb elismerés, amelyet szakmai munkáért kapni lehet! Megtisztelőnek érzem, és annak külön örülök, hogy rehabilitációból ketten kaptuk megosztva a díjat (dr. Katona Ferenc fejlődésneurológussal, a Svábhegyi Állami Gyermekgyógyintézet címzetes egyetemi tanárával – a szerk.), hiszen ez rendkívül hátrányos, mostoha sorsú területe az orvostudománynak. De az az igazság, hogy nem nagyon szeretek kitüntetéseket kapni, sem a kirakatba kerülni… Családon belül sem terjesztettem a hírt, csak közvetlenül előtte mondtam el édesanyámnak is. Jóleső érzés volt természetesen, hogy sokan megkerestek utána levélben, telefonon. Főképpen mégis a szakma szempontjából örülök a figyelemnek.

– Miért mostoha sorsú a rehabilitáció? Hát nem az a cél az egészségügyben, hogy a beteg vagy balesetet szenvedett ember mihamarabb felépüljön, és aktívan térjen vissza a társadalomba?

– Magyarországon sokkal később kezdett el fejlődni ez a szakterület, mint más országokban. Ennek történelmi-politikai okai vannak. A 19. század végén, a 20. század első évtizedeiben súlyt helyeztek rá, de a két világháború között már nem igazán működött a szervezett rehabilitáció, és sajnos utána sem… Nem voltak például egyesületek a mozgássérültek számára. Ez a tendencia csak 1981 után tört meg, majd 1990-től, a rendszerváltás után egyre több sérült-, betegszervezet és -alapítvány kezdhette meg a működését. Másrészről korábban a szakma sem karolta fel a rehabilitációt. Sajnos a szakemberképzéssel máig nem tudjuk utolérni magunkat. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a közelmúltban, 1995 táján finanszírozási okokból – a magasabb bevétel érdekében – tömegesen „neveztek át” kórházi ágyakat rehabilitációs ágyakká, anélkül hogy ennek minden feltétele adott lett volna. Nemigen részesít bennünket figyelemben a sajtó sem: egy szívtranszplantációra inkább „vevő” a média, mint arra, hogy kínkeserves munkával, hónapokon keresztül kicsit jobb állapotba hozunk egy agyvérzéses beteget…

– Ezért is óriási eredmény ez az új, hazánkban egyedülálló, minden igényt kielégítő intézmény, melyben Önnek rengeteg – több mint évtizedes – munkája fekszik.

– Hasonló rehabilitációs intézet hazánkban valóban nincs. 1991 óta vagyok az OORI főigazgatója, s szinte azóta folyamatosan napirenden van a különböző épületek felújítása, illetve az esetleges költözés. Tizenöt évvel ezelőtt több lehetséges megoldásban is gondolkodtunk, majd sok tárgyalás, egyeztetés, „lobbizás” következett, míg 1992-ben tendert írhattunk ki. A győztes építészcsapat nemcsak a funkciót, hanem a rehabilitáció mögött meghúzódó filozófiát is megértette; az ő tervük valósult meg a 2000. évi alapkőletétel után. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy az intézetben nagyon jól együttműködő csapat munkájának eredménye a rekonstrukció eddigi története.

A koncepcióról még annyit, hogy intenzív osztályt is létesítünk, ami egyedülálló a rehabilitációs intézmények körében.

– Az Evangélikus Élet olvasói rendszeresen hírt kapnak a létesítendő evangélikus kórházról, mely ide, az OORI területére, annak úgynevezett „pavilonjaiba” – önálló egységként működő kórházépületeibe – költözne. Sokan és nagy reménységgel várják ezt. Melyek a legújabb fejlemények?

– Júniusban két pavilon személyzete és betegei beköltözhetnek az OORI új épületébe, ezáltal helyet adva az evangélikus rehabilitációs kórháznak. Azt reméljük, hogy a jövő évben a másik két pavilon is kiüríthető lesz. Azokra a profilokra, amelyeket az evangélikus kórház befogadna – például mozgásszervi és kardiológiai rehabilitáció, illetve hospice-ellátás –, nagy igény van, hiszen évtizedek óta háttérbe szorultak. S még egy fontos szempont: betegeinkkel a szokottnál jobb a személyes kapcsolat itt az OORI-ban, de ezt még inkább erősíteni kell. Ehhez nagyon kedvező lenne egy egyházi kórház léte, a maga spirituális töltésével, szellemiségével, lelki légkörével. Ökumenikus kápolnánk is van az új főépületben, amelybe az evangélikus kórházlelkészeket is várjuk szolgálatra. Tehát számtalan területét látom a lehetséges együttműködésnek.

Kőháti Dorottya

::Nyomtatható változat::