Cantate

Istentisztelet és éneklés 3.

Hozzászólás a cikkhez

Az elmúlt hetekben, hónapokban – hol szakmai véleményt kifejtve, hol pedig személyes érzéseik alapján – elsősorban egyházzenészek vallottak: mit jelent nekik a gyülekezeti ének. Most egy lelkész szól arról, miként köt össze, formál minket közös kincsünk, az evangélikus éneklés. (E. Zs.)

Érdekes, sőt izgalmas lenne, ugyanakkor majdnem megvalósíthatatlan egy olyan széles körű felmérés, amelyben gyülekezeteink különböző rétegeiből szólalnának meg testvérek, s vallanának az éneklésről, az énekekhez való viszonyukról.

A gyülekezet és a szolgálattevők – hadd kerüljön itt egy kategóriába a templom „két végén” ügyködő lelkész és kántor – egyaránt részesei a nagy lehetőségnek: az istentiszteleten találkozhatnak a hozzánk érkező Úrral. Az éneklés is ennek része. Három egyszerű, szinte banálisnak tűnő mondatban fogalmazom meg mondanivalómat ezzel kapcsolatban.

Az éneklés szent ügy. Erre az istentisztelet résztvevőinek emlékeztetniük kell egymást. A gyülekezeti ének számunkra nem valamiféle mellékes dolog, amely nélkülözhető, hanem az imádság egyik formája, a hitvallás egyik lehetséges módja. Az ének – s ez lutheránus örökségünk egyik legszebbik része – igehordozó, azaz általa hallhatjuk, tanulhatjuk, gyakorolhatjuk Isten igéjét. Nagy segítség, ha ezt tudatosítjuk egymásban szavainkkal, hozzáállásunkkal, gondolkodásmódunkkal. Az ének – Luther így mondja – kiűzi az ördögöt. S ma, amikor a gonosz a legburkoltabb formákban, a leginkább álcázott módon s nemegyszer megtévesztően behízelgő stílusban környékezi meg az embert, különösen is szükségünk van erre a drága eszközre. Ezért is mondja reformátorunk, hogy az ének égi jó.

Ezért az énekválasztás komoly feladat. Szinte anekdotaszerűen terjed az a történet, amely szerint egyszer valahol a „Milyen éneket válasszunk?” kérdésre ilyen válasz érkezett: „Mindegy, valami vallásosat.” Ez a szent ügy semmibevétele. Vannak külső tényezők, amelyek meghatározzák az istentiszteleti énekválasztást. Ilyen az egyházi esztendő, az éneknek az istentiszteletben elfoglalt helye, de az is, hogy mit tud és énekel szívesen a gyülekezet.

Az énekválasztás befolyásolja az egész istentisztelet dramaturgiáját. Az igeszakaszokkal, prédikációval, imádságokkal összehangolt, arra rávezető ének aranyat ér. S akkor még nem szóltunk arról a funkciójáról, hogy benne kicsenghet mindaz, amit a gyülekezet az igében kapott. Ezért az énekválasztás nem megy anélkül, hogy az istentiszteletet előkészítők alaposan végig ne olvasnák az összes igeszakaszt, zsoltárt, imádságot, s legalább gondolatmenetében ne ismernék az igehirdetés tervét.

Nem megy egyedül sem, hiszen a több oldalról érkezők sokszínűen közelítik meg az Istennel való találkozást jelentő alkalom egészét. Nem megy imádság nélkül, hiszen ha az ének is igehirdetés, akkor annak megelevenedéséhez is szükséges a Lélek munkája; azért pedig könyörögni kell. Nem megy egyik pillanatról a másikra sem; érnie kell az istentisztelet fő gondolatának, a bibliai szakaszoknak ahhoz, hogy a ténylegesen megfelelő ének kerüljön be a nagy egészbe, teljessé téve azt. Lehet, hogy mindez idealisztikusnak tűnik, de az Istennel való együttlét alkalmához csak ez méltó.

Az éneklésre készülni kell. Amikor a zsoltáros azt mondja: „Kész az én szívem, Istenem, hogy neked zengjek”, ez arról árulkodik, hogy el kell jutni erre a „kész” pontra. Igen, a bűneset óta az emberi szív nem kész önmagától a bibliai értelemben vett új énekre, az Istenre hangolt, vele hidat építő, vele párbeszédet folytató énekre. Önmagunkban csak a saját nótánkat tudjuk fújni. Ez lenne a „régi ének”, a kesergés, az önmagunk biztatgatásának, netán dicséretének az éneke, emberi kifejezése. A gyülekezeti, a liturgikus ének azonban isteni vonatkozású, s lényege szerint lehet Isten eszköze. Ezért szükségünk van ráhangolódásra. Lehet ez csupán egy mozdulat, egy sóhajtásnyi imádság, a belső csend kivárása vagy megteremtése.

A készülés természetesen tanulást is jelent. Az új vagy még ismeretlen énekek tanulását, a bizonytalan énekek gyakorlását, az énekek tartalmának tanulását, hogy tudatosan énekeljük a szöveget.

Az ének összeköti a gyülekezetet, a kántort és a lelkészt. A feladat, a soronként együtt vett levegő közösséggé formál. Éljünk ezzel a nagyszerű lehetőséggel!

Hafenscher Károly

::Nyomtatható változat::