A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Nagyon szerencsésnek vallom magam, mert a sportpályafutásom alatt sokszor megadatott, hogy halljam a magyar himnuszt. Mindig megfoghatatlan élmény ezt a szomorkás hangulatú, mélabús dalt hallani, amely minden magyarban ugyanazt az érzést kelti.

Emlékszem, amikor 1991-ben megnyertem az amatőr világbajnoki címet, és a díjátadó ünnepséget a magyar himnusz nélkül akarták elkezdeni, mert a technikus nem találta meg a kazettát, kicsit kétségbeestem. Nem szerettem volna, ha életem első világverseny-győzelme után nem hallhatom… Végül az utolsó pillanatban sikerült megszólaltatni.

Volt olyan alkalom is, amikor megpróbáltam magam is énekelni, mint például a ’96-os atlantai olimpián, de elcsuklott a hangom, és fél térdre ereszkedtem. Én voltam akkor a legboldogabb és egyszersmind a legmeghatottabb ember a világon: hallottam, amint több száz szurkoló énekli nemzeti himnuszunkat. Ugyanígy éreztem a profi években, a címmérkőzéseken, például az Üllői úton, az Európa-bajnoki meccsemen, amelyre tizenötezer szurkoló jött el.

::Nyomtatható változat::