Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Hittudomány – hadtudomány. Első pillantásra mi sem áll távolabb egymástól, mint e két diszciplína. Ám van, aki kapcsolatot talál közöttük. Dr. Fischl Vilmos evangélikus lelkész az elmúlt évben arra vállalkozott, hogy nem csupán teológusként, hanem a hittudományt a hadtudománnyal összekötve összegezze, hogy az egyházak miként lehetnek cselekvő részesei a nemzetközi biztonságpolitikának. Doktori értekezését 2006. október 11-én védte meg a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen (ZMNE), ünnepélyes doktorrá avatása pedig november 13-án történt – az intézmény hagyományai szerint – Zrínyi Miklós szablyájára tett kézzel…

– „Civil a pályán?” – szinte ez volt az első kérdésem, értesülvén újabb nagy vállalkozásáról négy évvel ezelőtt, amikor jelentkezett a nemzetvédelmi egyetem doktori képzésére. Harmincöt esztendősen olyan sikereket tud felmutatni, amelyek összetéveszthetetlenül csak Önre jellemzőek: a teológia elvégzése után külügyi szakértői diploma, egyszerre gyülekezeti és reptéri lelkész, kiképzett ejtőernyős… A legnagyobb eredmény mégis a hadtudományok doktora fokozat, amelyet az elmúlt ősszel szerzett meg. Hogyan kerül egy lelkész a hadtudományok harcmezejére?

– A hadtudományok egy sajátos területével foglalkoztam, a biztonságpolitikával, amely nem csupán korábbi külügyi szakértői tanulmányaimhoz illeszkedik szervesen, de lelkészként is jól megközelíthető. A világ és az életünk is tele van konfliktusokkal, a biztonságpolitika pedig éppen ezek megelőzésén, kezelésén, megoldásán munkálkodik. Így a lelkész is, ha ebben a témakörben kutat, azt veszi észre, hogy ismerős területen mozog: olyan konfliktusos szituációk megoldásán kell dolgoznia, amelyek nem állnak messze sem a teológiától, sem a jézusi etikától.

– A doktori értekezés címe – A nemzetközi egyházi szervezetek szerepe az államközi, valamint csoportok közötti konfliktusok és válságok kezelésében – is mutatja, hogy teológiai és világi tudományok miként találkozhatnak egymással. Hogyan fogadták az evangélikus lelkészt a katonai közegben?

– Pozitívan viszonyultak hozzá, hogy lelkészként közöttük vagyok. Olyan világot képviseltem, amellyel egyébként ritkán találkoznak közvetlenül, bár az evangélikus egyházzal kiemelkedően jónak mondhatók a honvédség kapcsolatai. Sokat köszönhetek témavezetőmnek, Szabó János akadémikus professzornak – s habár minket elsősorban a tudományos munka kötött össze, az evangélikus egyházhoz való tartozása is közös alapot jelentett. Szakbírálóm, Matus János akadémikus is evangélikus. A bírálat és a védés során a bizottság katona tagjai szorosan együttműködtek a teológus tagokkal. (Ez utóbbiak D. dr. Harmati Béla püspök, hivatalos szakbíráló és a teológia képviseletében dr. Korányi András adjunktus voltak. – A szerk.) Összességében is úgy érzem, hogy a katonai és az egyházi közeg találkozása mindvégig nagyon pozitív volt.

– A biztonságpolitika kemény világ; szimbolikusan kifejezi ezt a Zrínyi szablyájára tett kézzel elmondott doktori eskü is. Mivel szembesíti ez a találkozás a lelkipásztort? Mi jelentette a legnagyobb nehézséget? Bizonyára egészen más ennek a világnak az eszköztára, mint az egyháznak…

– Zrínyi szablyája a nemzetvédelmi egyetem névadójának féltett kincse, a katonák számára a maguk hivatásában olyan szerepe van, mint nálunk a Bibliának. Az eltérő eszközök ellenére a biztonságpolitika nem áll messze a teológiától. Mindkét szakterület a békére törekszik és a biztonságra. Természetesen van különbség a békefenntartás, a béketeremtés – gondoljunk csak Jézus szavaira a Hegyi beszédben, Mt 5,9 – és a béke kikényszerítése között. Itt már valóban lehetnek olyan eszközök, amelyeket a teológia és az egyház, illetve a nemzetközi egyházi szervezetek csak bizonyos feltételek mellett fogadhatnak el.

– Miközben a vallásos identitás és hagyományok szerepét egyre fontosabbnak tartják a nemzetközi ellentétek terén, mennyire fogadja el ma tárgyalópartnernek a nemzetközi – és különösen az európai – biztonság rendszere az egyházakat?

– A vallási hovatartozás fontos, mert ez jelentős tényező, sőt kiindulópont is lehet egy konfliktus kezelésében, például Irakban. De említhetjük azt a tényt is, hogy Németországban és Franciaországban már több millió muszlim él, és jelenlétük része a keresztények mindennapjainak. Az összefüggés tehát nyilvánvaló. Nemzetközi szinten ez úgy jelenik meg, hogy az ENSZ-nél, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnél, illetve az Európai Uniónál van hivatalos egyházi képviselet, amely nem csupán a szervezeteket vagy az egyházakat, hanem a keresztény értékrendet is képviseli, ami nagyon fontos a szekularizáció közepette. Európában különösen is, mert lélek nélkül nem lehet Európát sem építeni.

– Mely konfliktusok rendezésében játszhatnának nagyobb szerepet a keresztény egyházak?

– Hosszan lehetne sorolni a lehetőségeket. Pozitív példaként említhetem például a balkáni konfliktus esetében a nemzeti egyházak egységes és együttes fellépését, ami rengeteget segített. De el tudnám képzelni, hogy az egyházak beleszóljanak a nagypolitikai kérdésekbe is. A napi politikában már kevésbé látom hasznosnak a beleszólást. Ám Libanonban például a napi politikai kérdésekben is állást foglalnak az egyházi vezetők, és a parlament egyik fele keresztény, míg a másik fele muszlim az 1943-as alkotmány alapján. Ez a helyzet pont azt teszi lehetővé, hogy ne legyen még nagyobb konfliktus, hanem a keresztények és a muszlimok egymással megbékélve éljenek.

– Hogyan ítéli meg a keresztény egyházak szerepét ma? Alkalmasak-e a nemzetközi konfliktusok kezelésére?

– A keresztény egyházaknak ma még mindig van presztízsük, vagyis – ha nem is mindig – azért lehet hatásuk a kormányokra. Az egyházak ugyanis meggyőződésem szerint a közjó érdekében vehetnek részt a politikában. A nemzetközi konfliktuskezelésre már nem önmagukban az egyházak, hanem a nemzetközi egyházi szervezetek vállalkoznak, mint az Európai Egyházak Konferenciája, az Egyházak Világtanácsa vagy a Lutheránus Világszövetség. Ezek azonban a nemzeti egyházakra építenek, tehát akkor tudnak segíteni, ha a nemzeti egyházak egységesek.

– Akik részesei lehettünk a doktori eljárásnak, valóban láthattuk, hogy milyen távlatokat nyithat az egyházi és egy világi tudomány találkozása, s reméljük, hogy ennek lehet folytatása a jövőben. Miben segítheti ez a doktorátus evangélikus egyházunk szolgálatát?

– Egyrészt felhívja a figyelmet arra, hogy nem kell félni más diszciplínáktól. Ez persze nem azt jelenti, hogy szakmai tudás nélkül nyúlhatunk hozzá egy másik szakterülethez. Komoly felkészüléssel viszont lelkészként is hozzá lehet szólni akár a külügyhöz, akár a hadtudományokhoz. Azt gondolom, hogy ezután akár szakmai együttműködés is kialakulhat az Evangélikus Hittudományi Egyetem és a ZMNE között bizonyos kérdésekben.

Dr. Korányi András

::Nyomtatható változat::