Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Pár hónapja ismerem csupán, mégis úgy tűnik, mintha mindig barátok vagy inkább testvérek lettünk volna. Közel áll hozzám. Titkokat hordó ember. Tépelődő ember. Az alkotást megszenvedő, de mégis mindig már a következő alkotásán töprengő ember. Nem elégedett azzal, ami elkészült, mert feszíti a gondolatok sokasága. Vizsolyi Jánosnak hívják, szobrászművész, Pesterzsébethez köti a műterme. Negyvenes éveinek második felét tapossa, de a húszévesek játékos pillantása a szemében. Máskor, egy nehéz, vajúdással teli nap után kétszer annyinak látszik. S mindez azt jelenti, hogy él, sokat dolgozik. Azzal, amit megteremt, örömöt szerez, gondolatokat ébreszt; megtorpant és továbblendít embereket. A barátait, a közönségét, minket.

Nonfiguratív művész – így a skatulya, s ettől megijed minden konzervatív tárlatlátogató. Először én is így voltam ezzel. De amikor beléptem a művei közé, kikerültem a hétköznap idegesítő forgatagából, és az élet mélyebb rétegeibe voltam kénytelen bepillantani. S ahogy a szobrok egyre inkább a lényeg felé irányították tekintetemet, a megfoghatatlan formák vagy a nagyon sarkos mértani alapok sokatmondóvá váltak, s már nem kerestem valamire hasonlító, valamit utánzó alakokat, hanem hagytam, hogy a hasábok egymást keresztezve beszéljenek, a különböző felületek egymásra hatása megszólítson, s a nem természetes formák a természetesről énekeljenek.

Az Óbudai Társaskör galériájában január 9-én megnyílt Vizsolyi-tárlat azonban nem ezért adott maradandó élményt. A Holdfázisok, a Portré, a Hajlított hasáb és még sok jeles munka mellett ott állt a néhány évvel korábban keletkezett Corpus (képünkön). Hosszan néztem az egyes kompozíciókat, de amikor megérkeztem ehhez az alkotáshoz, földbe gyökerezett a lábam, s hosszú percekig nem tudtam mozdulni. S amikor sikerült továbbindulnom, azon vettem észre magam, hogy ismét visszaléptem, s ott állok a töredék kereszt előtt, imádkozom szavak és gondolatok nélkül, abban a nagyszerű feloldódásban, ahogyan az ember csak az Isten tenyerén, az Atya közelségében tud meglenni.

Látszólag egy töredékes keresztről van szó. Az alkotás címét adó corpust, azaz Krisztus testét alig lehet azonosítani. És mégis… Rég láttam ilyen sokatmondó keresztábrázolást. A torzó nem is torz, hanem tisztán mutatja a lényeget. A kereszt – Vizsolyi János nyelvét ismerve – két hasábból, egy vízszintesből és egy függőlegesből áll. De a nagypénteki esemény, Krisztus halálos szeretete szétrobbantotta a tér és az idő koordináta-rendszerét, széthasadt, széttört minden, ami a régihez, a világhoz, a bűnhöz, az embertelen emberihez tartozott. Szétolvadt, sőt szétfolyt a büszke, fényes bronz, s az isteni szeretetet hordozó Krisztus-test beleolvadt a keresztbe, kiégetve a corpus helyét.

S a kereszt, ez az első pillantásra torz alak, prédikálni kezdett arról a szeretetről, amely minden dimenziót robbant, és mégis mindent átfog és átjár. S amely ugyan égető és fájdalmas, de már le is vetette a szenvedést, nincs itt, mert vele elkezdődött az új, a feltámadás, a már nem térhez és időhöz kötött.

A szeretetmorzsákra éhező, azokat keresgélő ember e kereszt előtt állva rádöbben a határokat nem ismerő isteni szerelem magasságára, mélységére és hőfokára. Amely emésztő tűz, de ha fellobbant, akkor alakot formál, s újjáteremt. Vizsolyi János így vált igehirdetővé ezen a kiállításon, s hiszem, a prédikációja a lényegre tapintott.

– harkály –

::Nyomtatható változat::