Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Olga nénit majd szétvetette a visszafojtott düh és keserűség. Szinte szikráztak a szemei, ahogy a teli lapáttal a kezében a kuka felé bicegett. Fájós lábai mintha még sokkal jobban sajogtak volna, mint máskor. Ahogy megpillantotta a közelgő Róza nénit, kicsit lelassította a lépéseit, hogy bevárja, és végre elpanaszolhassa valakinek, micsoda nagy méltánytalanság és durva sérelem érte.

Észre sem vette a másik oldalról botjára támaszkodva lassú léptekkel felé haladó Kató nénit. Szegényt bizony megviselte a járás, görnyedt tartása ilyen nagy út után még szembetűnőbb volt. Azért is érkezett mindig ennyire korán – alig ért véget az első harang –, hogy az istentisztelet elejéig még kicsit kipihenhesse magát, és semmiféle testi nyomorúság ne akadályozza az igére figyelésben. Kató néni a fáradtságtól kicsit elfulladó hangon üdvözölte Olga nénit, aki még mindig az utcát fürkészte.

– Jaj, maga az, Katókám, hát szabályosan megijesztett, úgy elmerültem a gondolataimban. Na de nem is csoda, hogy elálmélkodik az ember, hát ide nézzen, mit mutatok! – és diadalmasan tartotta maga elé a szemeteslapátot.

Kató néni csodálkozva nézte, de szemmel láthatóan nem értette meg, mi is történt valójában. Olga néni tehát elmagyarázta neki.

– A teremben söpörtem össze ezt a rengeteg sarat.

– Hát igen, ilyen sáros, latyakos tél már régen nem volt, igazán kellemetlen – bólogatott Kató néni készségesen. – Ritka az ilyen esős, langyos idő, nem is tudom, mi lesz a szegény növényekkel, de hát biztos gondja lesz ránk a Jóistennek.

Ezzel a maga részéről be is fejezte a beszélgetést, hiszen sajgó lábai mielőbbi pihenésre intették. A gyülekezeti terem felé vette az irányt. Olga néni sem sokat törődött vele. „Mindig ilyen élhetetlen volt ez a Kató” – gondolta, és már előre örült Róza néni érkezésének, aki azonnal megértette, mit jelent a szemeteslapát.

– Megint úgy hagyták maguk után a termet, Olgikám? – kérdezte rögtön a köszönés után, és méltatlankodva rázta meg a fejét. – Ezek a fiatalok! Állítom, hogy semmi jó modor, semmi kötelességtudat nem szorult beléjük. Istenem, hogy mi lesz ebből a világból!? – sóhajtott fel, és nagy fejcsóválva indult befelé.

Olga néni máris az újabb érkezőknek újságolta az ifjúsági csoport szörnyű tettét. Ők szintén hálás közönségnek bizonyultak, és hangos felháborodásukban már maguk hirdették tovább az utánuk jövőknek az imént hallottakat. Mire az utolsó harang véget ért, a gyülekezeti terem tele volt elégedetlen, felháborodott emberekkel, akiknek megbotránkozott lelke alig-alig volt már képes bármi egyéb befogadására.

Kató néni szíve is csordultig volt, de valami mással. Titkot őrzött ő ott, amelyet maga az Úr ajándékozott neki, amikor panaszát elé tárta az istentisztelet előtt. Az ige, amelyet a lelkész felolvasott, csak megerősítette.

Örömmel ment haza, és izgalommal készülődött a következő napok alatt a szombat estére. Még süteményt is készített; szerette ezeket a rendetlen, figyelmetlen, de igeéhes fiatalokat, akik hétről hétre a diszkó és a kocsma helyett az Úr házában gyűlnek össze, vívódnak, töprengenek, és akik közül egyiknek-másiknak újra és újra csodálatosan megnyílik a szíve Jézus Krisztus előtt. Nem, nincsenek készen, de úton vannak. A szombat estét tehát nagy izgalommal várta Kató néni, és amikor a férje, András bácsi pihenni tért, megnyugtatta, hogy neki még lesz egy kis dolga ma.

Nyolc óra körül aztán nehézkes léptekkel útnak indult, hogy időben érkezzen. Az összejövetel végén, épp az imádságnál tartottak, amikor az ajtóhoz érkezett. Csendesen nyitott be, nem zavart vele senkit, és a sarokban gyorsan, halkan le is ült. Csak ekkor vette észre, hogy most nem fáj a lába. „Egy ilyen nap után, kész csoda” – gondolta, de nem csodálkozhatott sokáig, véget ért az imádság, a fiatalok meglepett arccal méregették. Egy magas, barna fiú az ő utcájukból (az apját még ismerte, de ezeknek a mai gyerekeknek olyan nevük van…) meg is kérdezte tőle:

– Hogy tetszett idekerülni ilyen későn?

Kató néni nyugodtan előszedegette a friss, illatos túrós pogácsát, az asztalra tette, majd így válaszolt:

– Először is gondoltam, jól fog esni egy kis harapnivaló, biztosan megéheztetek mostanra.

A fiatalok jóízűen láttak neki a finom falatoknak. Öröm volt nézni őket, többen megdicsérték, megköszönték az ajándékot; volt, aki még a zsebébe is tett.

– Másodszor pedig – folytatta Kató néni – elpakolom a székeket, és kitakarítom a termet utánatok. Tudjátok, ilyen sáros, latyakos időben képtelenség vigyázni a tisztaságra. Holnap reggel pedig istentisztelet lesz.

Azzal elkezdte a rendezkedést. A fiatalok egy pillanatig döbbenten bámultak rá, aztán mind egyszerre kezdtek beszélni.

– Tessék csak hagyni, majd mi megcsináljuk! Pillanatok alatt készen leszünk, elég sokan vagyunk. A kézmosónál van egy partvis, azt használhatjuk? Kató néni, honnan lehet felmosót kérni?

Szempillantásnyi idő alatt minden a helyén volt. A tiszta és rendes teremben pedig egy nagyon büszke ificsapat állt, és elégedetten méregették művüket.

– Máskor is rendbe tesszük mi, emiatt nem kell fáradnia Kató néninek – mosolyogtak a lányok készségesen.

– A pogácsa, az persze más, ha tetszik gondolni… – viccelődött egy fiú, de a többiek jól hátba vágták.

Az istentiszteletekről ismerős magas, szemüveges fiú, aki az előbb, az ifjúsági órán az imádságot is vezette, komoly arccal keresgélt valamit a gitárja tokjában.

– Igés lapok – nyújtotta Kató néni felé mosolyogva. – Mindenkinek adunk, aki először csöppen be közénk. Tessék húzni közülük! – biztatta.

Díszes keretben rövid zsoltárvers állt a lapon; szinte csak átfutotta a sorokat, nem akarta feltartani a kis csapatot.

– Köszönjük a segítséget, csókolom! – búcsúztak a fiatalok, a kijáratnál előreengedték, és beszélgetve széledtek szét, ki-ki az otthona felé igyekezve.

Kató néni is sietősre fogta a lépéseit; későre jár, ideje pihenni.

Csendesen nyitott ajtót, nehogy felzavarja párját. Óvatosan öltözött át, de a ruhája zsebében lapuló kártyát a félhomályban is megérezte és kíváncsian vette újra kézbe, hogy megnézhesse lámpafénynél a túlsó szobában. „Az Úr az én erősségem, olyanná teszi a lábamat, mint a szarvasé…” – olvasta könnybe lábadt szemmel. Mintha csak neki írta volna sok-sok éve ezt az igét az Úr, és őérte került volna a Bibliába. Hisz csakugyan megtapasztalta ma ismét, hogy Isten erőt adott; a lába olyan könnyen engedelmeskedett, mintha nem is az övé lett volna…

Újra meg újra elolvasta az igét, és úgy telt el vele, ahogy az ember egy illattal szívja tele a tüdejét. A szíve örvendezve ficánkolt. „Ezek a fiatalok…” – mosolygott fejcsóválva. – „…az ember mindig annyi mindent kap tőlük!” És megköszönte őket az Úrnak.

Füller Tímea

::Nyomtatható változat::