Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Mintegy fél éve iktatták hivatalába Prőhle Gergely országos felügyelőt. Akkor nem készült vele hosszabb interjú az Evangélikus Életben, ám most, hat hónapnyi aktív egyházvezetői munka után néhány kérdéssel feltétlenül meg akartuk keresni. Örömmel vette a lehetőséget, hogy az olvasóknak beszéljen tapasztalatairól, szakmájáról, magánéletéről. Sok elfoglaltsága miatt nem volt könnyű időpontot egyeztetni. Gyakran feltűnik az Országos Egyházi Irodában, hiszen ez az egyik munkahelye, de tárgyalásról tárgyalásra siet. Minden alkalommal visszahívja az aggódó újságírót, s megnyugtatja: találunk egy nyugodt fél órát a húsvéti lapszámba kerülő interjú elkészítésére. Még lapzárta előtt. Így is lett…

– Felügyelő úr, egy évvel ezelőtt, 2006. április 6-án választották meg Önt e tisztségre. Jóllehet a beiktatására csak fél évvel később került sor, bizonyára mondhatjuk azt, hogy a két esemény között eltelt hat hónapban is már „másképp”, más dolgokra nyitott szemmel figyelte egyházunk életét, mint korábban, céltudatosan készült tisztsége betöltésére. Indokolt tehát úgy feltennem a kérdést, hogy miként értelmezi a felügyelői tisztséget önmaga számára az elmúlt egy évben szerzett tapasztalatok birtokában. Milyen munkát végez, miként dolgozik mint országos felügyelő?

– Az országos felügyelő tevékenységi körét a megfelelő zsinati törvény rögzíti. De mint sok más esetben, a jogszabály ez esetben is meglehetősen nagy mozgásteret enged, az ember bizonyos határok között megválaszthatja, mivel mennyit foglalkozzon. Az országos iroda munkájának felügyelete már önmagában igen tág feladatkör, a teendőket sokféleképpen lehet értelmezni. Nyilván nem lehetek jelen úgy az iroda működésében, hogy minden területre közvetlenül rá tudjak tekinteni, hiszen – hála Istennek – van munkám, és egyre népesebb a családom… Mindemellett számos munkaággal folyamatos kapcsolatot tartok. És természetesen egy-egy kiemelt esetben a konkrét tárgyalásokon is részt veszek, de akár az egyházon belüli konfliktusok elsimítása is a teendőim közé tartozik.

Nem állítom, hogy könnyű megtalálni azt a ritmust, időbeosztást, melynek segítségével maximálisan eleget tudok tenni minden elvárásnak. És akkor még nem is beszéltem a nemzetközi ügyekről vagy a Magyar Evangélikus Konferenciáról, melynek elnökeként lényegesnek tartom, hogy határon túli magyar anyanyelvű hitsorsosaink aktív részesei legyenek evangélikus közösségünknek. Napi tíz-tizenkét órát dolgozva sem könnyű összeegyeztetni a kenyérkereső foglalkozást az országos felügyelői tevékenységgel. Hol az egyik, hol a másik szenved csorbát. De ezzel együtt kell élni.

– Világi munkahelyén, egy nemzetközi stratégiai tanácsadó cégnél hogyan vélekednek arról, hogy Ön egy történelmi egyház nem lelkészi vezetője? Elismerik, respektálják, vagy csak tudomásul veszik? Van-e annak rangja, hogy Ön evangélikus egyházvezető? Tolerálják-e, hogy például múlt pénteken, munkanapon Önnek reggeltől estig jelen kellett lennie egyháza zsinatán?

– Változott a helyzet a megválasztásom óta, 2006 nyarán elhagytam a Külügyminisztériumot. Az ugyanis teljesen nyilvánvaló volt, hogy a napi nyolcórás szigorú hivatali rendbe, illetve mellé nem fér bele a felügyelői munka: a sok, olykor talán indokolatlanul sok megbeszélés, ülés… Mostani munkahelyemen tanácsadóként dolgozom, viszonylag kötetlen munkaidőben, így tudom ellátni mindkét feladatot. Számomra örömteli fejlemény az is, hogy – paradox módon – új munkahelyemen a korábbinál többet tudok érdemben külpolitikával foglalkozni. Tekintettel arra, hogy ez egy német cég, abszolút pozitívan állnak egyházi szolgálatomhoz, nem kellett különösebben magyarázni – egyébként annak idején a Külügyminisztériumban sem –, erre mindenütt tekintettel vannak. Szert tettem egy nagyon érdekes tapasztalatra is. Amióta kiderült, hogy az evangélikus egyház egyik vezetője vagyok, igen sok, egyházon kívüli ismerősöm fordul hozzám, mondván: örül ennek, mert a történelmi egyházak közül az evangélikus egyházat tartja a legtöbbre. Ki az evangélikus hagyomány fontosságáért, ki Ordass Lajos nevét emlegetve, mások a politikailag határozott, de mérsékelt állásfoglalások vagy a tényfeltáró bizottság munkája miatt. Azt hiszem, hogy ez jó érzéssel, akár némi büszkeséggel is eltölthet bennünket! Amikor azt látom, hogy az egyháztagokon és az egyházakkal közvetlenül foglalkozók körén kívül is jó renoméja van az evangélikus egyháznak, mindig felmerül bennem: vajon megteszünk-e minden tőlünk telhetőt a misszió, az evangélizáció területén? Nem lehetne-e közéleti elismertségünk révén az evangélium üzenetét is hatékonyabban közvetítenünk?

– Általában milyen kérdésekkel, problémákkal keresik meg a gyülekezetek? Gyakran felhívják-e ügyes-bajos dolgaikkal?

– Az országos elnökség (az elnök-püspök és az országos felügyelő – a szerk.) operatív feladatai az országos presbitérium körében nyilvánulnak meg igazán. Érkeznek megkeresések mindkettőhöz. Azt nem tapasztaltam – és ennek örülök –, hogy azt gondolnák, az elnökség maga dönt valamiről.

Az egyház demokratikus berendezkedése számomra nagyon fontos. Gyakran tapasztalom, hogy az egyházi tisztségviselők közt még mindig milyen nagy a gyanakvás azzal kapcsolatban, hogy „azok ott fent” miket csinálnak. Évtizedes tapasztalatok alapján e gyanakvás talán nem alaptalan, bár a legtöbb bizalmatlanság gyakran olyanok részéről nyilvánul meg, akik korábban maguk is részesei, kedvezményezettjei voltak a kevéssé nyilvános ügyintézésnek. Ezért fontos az, hogy az átláthatóság valóban biztosítva legyen.

Van persze több más jellegű feladat is; ezekre a felügyelői jelentésemben is kitértem. Nagyon fontosnak tartom az egyházzal kapcsolatos távlatos kérdések felvetését, kimunkálását. Koromnál, képzettségemnél fogva is, eddigi tapasztalataim birtokában úgy érzem, szolgálatom egyik – ha nem a legfontosabb – feladata, hogy megpróbáljam az evangélikus egyházat arra serkenteni, gondolja végig, milyen lesz húsz-harminc év múlva. A gyülekezeti meghívások is általában azt célozzák, hogy ezekről a tervekről, elképzelésekről beszéljünk. (Itt jegyezzük meg: a kapcsolattartás könnyítése céljából az országos felügyelőnek e hónaptól adminisztrációs irodája működik az Üllői úton. – A szerk.)

– Több helyen – székfoglaló beszédében, majd felügyelői jelentésében – is rendre kifejti, hogy az evangélikus hívek saját tapasztalataikat, szellemi tőkéjüket, képzettségüket mintegy összeadva építsék az egyházat. Az erdélyi szász lutheránusok példája, ez a bizonyos hatékony, magukat segítő hálózat hogyan valósulhat meg a gyakorlatban?

– Mindig azt gondoltam, hogy a sokféleség: erő. Nagyon sokféle tapasztalatot, tudást tudunk „betenni” abba a „közösbe”, amelyet mi evangélikus testvéri közösségnek nevezünk. A probléma az, hogy általában ez a két dolog elválik egymástól. Sokan azt gondolják, hogy a világi tapasztalatokat nem lehet hasznosítani egyházi berkekben – holott ha megnézzük, hogy egyházunkat, a gyülekezeteket milyen kérdések foglalkoztatják, vagy abból indulunk ki, hogy ők pusztán csak részei a minket körülvevő világnak, nyilvánvaló: szükségünk van kinek-kinek a világi életből hozott tapasztalataira. Egyik legnagyobb feladatomnak tekintem ennek a hálózatnak az erősítését: ha van egy szakértőnk bármilyen kérdésben Orosházán, adott esetben Sopron is számíthasson rá. Vagyis jobban tudjunk egymásról. Kicsinységünkben én erőt látok, a kis közösségek mindig összetartóbbak, mint a nagyok.

– Akár készülhetne egy „Evangélikus szaknévsor” is? Egymás iránti bizalmunkat is erősíthetné, ha az egyik evangélikus segíthetne a másiknak?

– Igen, pontosan. Ez a gyakorlati megvalósulását tekintve lehetne egy internetes adatbázis, egy szaknévsor, a legkülönbözőbb szakterületeket felölelve. A kapcsolatrendszer és a lelki összetartozás együttese lehet az erőnk a sokszínűségében egyedi evangélikus egyházban. Ez a megfontolás képezi az elkészítendő új evangélikus stratégia alapját.

– Apropó, kis egyház… Felügyelői jelentésében használt egy sajátos fordulatot: „urambátyám-mechanizmus”-ról beszélt. Kifejtené bővebben, mire gondolt?

– Az országos iroda működését – de nem csak azt – látva számos esetben kiderül, már csak a bizonyos funkciókat betöltők azonos nevéből is, hogy a demokratikus szisztéma torzulhat azáltal, hogy rokoni, avagy baráti kapcsolatok hatják át. Törvényeink alapján a montesquieu-i értelemben a hatalmi ágakat szét kell választani – de a világi hatalmi struktúrákhoz képest egyházunkban sok személyi összeférhetetlenség van a rokoni, baráti szálak következtében. Erre a jelenségre kívántam felhívni a figyelmet. Ezt megszüntetni nem tudjuk, sőt akár erénynek is tekinthetjük, csak tudatában kell lennünk a létezésének ahhoz, hogy jól tudjuk működtetni a demokratikus rendszert, és szabályszerűen tudjunk eljárni.

– Az országos felügyelőnek az egyházfinanszírozás kérdéseivel kapcsolatban is van feladata. Milyen teendőket lát e területen?

– Nem lehet egyik napról a másikra változtatni, gyökeresen szakítani a jelenlegi gyakorlattal, amely abszurd módon az „állami nagyvonalúságtól” teszi függővé, hogy intézményeink milyen módon tudnak működni. Be kell látni: csak akkor tudjuk a hívek anyagi áldozatvállalását segíteni, ha világosan el tudjuk magyarázni, hogy mi, miért, hogyan, mennyiért működik. A gyülekezeti felelősséget és az általános magyarországi evangélikus felelősséget kell tudatosítanunk a hívekben, hogy az egyházfinanszírozás arányai változzanak. Ittzés püspök úr nem véletlenül mutatta be éves püspöki jelentésében azt a táblázatot, amely azt tartalmazza, hogy mekkora összeg lehetne – a jövedelemtől függően – az elvárható éves egyházfenntartói járulék. Adatokkal, világi érvekkel is meg kell tudni indokolni, miért áldozzon egy evangélikus a jövedelméből egyháza fenntartására.

– A zsinat a legutóbbi ülésszakán döntött az Üllői úti székház eladásáról – „kiváltásáról” –, egyben új székház felépítéséről. Ez ügyben szenvedélyes, esetenként indulatoktól sem mentes megnyilvánulásokat lehetett tapasztalni. Voltak, vannak az egyházban is véleménykülönbségek…

– Valóban, nem csinálhatunk úgy, mintha mindig minden a legnagyobb rendben lenne, mintha nem lennének konfliktusaink az egyházon belül. Vannak rosszul elvégzett feladatok, és vannak rossz döntések is. A kérdés az, hogy ezeket milyen módon tudjuk egymással tisztázni, megbeszélni. Mennyire vesszük komolyan azt – ami nem csak megszokott szófordulat kell, hogy legyen –, hogy testvéri közösségben élünk együtt? Eddig azt tapasztaltam világi munkám során is, hogy jobb, ha tisztelettel, körültekintéssel, de ugyanakkor kíméletlen őszinteséggel nevén nevezzük a problémát, mint ha szőnyeg alá söpörjük. Azt remélem, hogy erre egyházon belül is van, sőt leginkább itt van lehetőség!

Nehéz megtartani az egyensúlyt a valós és a hamis tekintélytisztelet között. De hangsúlyozom: nincs olyan egyházi ügyekkel kapcsolatos kérdés, amelyet ne lehetne nekem nyíltan feltenni, s amelyre én ne a legjobb lelkiismeretem szerint válaszolnék. Akkor is, ha ez a kérdés feltevőjének szokatlan, vagy akár nekem váratlannak tűnik. Közép- és hosszú távon az vezet eredményre, ha kimondjuk, mi a probléma, és – adott esetben – megnevezzük a felelősöket is. Ezzel elkerülhető lenne az alaptalan, sokszor nemtelen vádaskodás, intrikálás is.

– A zsinati döntésre visszatérve: voltak érvek az épület megtartása, illetve eladása és új székház építése mellett egyaránt. Ön mit mondana azoknak, akik veszteségnek érzik egyházunk Üllői úti központjának értékesítését? És mit azoknak, akik a költözés, az új ház felépítése mellett voksoltak?

– Éves jelentésemben is leírtam, hogy nem vagyok sem megrögzött eladás-, sem megtartáspárti. A döntés előtt is elmondtam, egy kis közösségnek nagyon oda kell figyelnie arra, hogy hagyománya miben és hogyan jelenik meg. Az épített örökség nagyon fontos. Ez az épített örökség az Üllői úton jelenleg olyan rossz állapotban van, hogy nagyon sok pénz kellene ahhoz, hogy méltó legyen a múlt szellemi hagyatékához vagy akár a jelenlegi egyházhoz. Ez az összeg viszont nem áll rendelkezésre. Valamilyen külső forrást kell tehát bevonni. A pályázati lehetőségeket megnéztük – nem találtunk olyan pályázatot, amelyen elindulhattunk volna ezzel a céllal. A műemléki felújításra szánt állami pénz – miként az ennél értékesebb egyházi műemlékek felújítási támogatása is! – gyakorlatilag megszűnt. Vagy megpróbáltuk volna kigazdálkodni saját erőforrásból a felújítás költségét – évente körülbelül száznyolcvanmillió forintot –, vagy más megoldást kellett keresni, magyarán olyat, amelyből bevétel származik. Eladva az Üllői úti épületet, felépülhet egy új székház – erről döntött a zsinat, itt tartunk most.

Jelenleg azon kell munkálkodnunk – ez a feladatunk –, hogy ez az új épület tartsa tiszteletben az örökséget, ugyanakkor feleljen meg azoknak az új igényeknek, amelyekkel az egyház a 21. század elején szembesül. Ami nagyon fontos: a levéltár történelmi része – Luther végrendelete, a régi berendezések és így tovább – változatlan formában kerülhessen át az új épületbe. A Podmaniczky-könyvtár hasonlóképpen. A hagyománynak nem szabad eltűnnie! Az evangélikus egyház nem egy egyszerű, átlagos irodaházat épít! Arra is figyelni kell, hogy a lágymányosi egyetemi közegben komoly missziós feladatunk lesz magával az épülettel is. Fontos például, hogy a Luther Kiadó olyan helyiségeket kapjon, ahol az egyetemi közönségnek beszélgetéseket, felolvasóesteket is lehet rendezni.

A tervek a jelenlegi formájukban nem találkoznak feltétlenül e célok mindegyikével, de a változtatás lehetősége – a jelenlegi költségkeret megtartása mellett – még nyitva áll. Ahogy említettem, testvéri közösségben le tudunk ülni beszélgetni egymással a küldetésről, amelyet az új székháznak teljesítenie kell. Az egyházvezetés elkészít egy küldetésnyilatkozatot; jó lenne, ha a zsinat a júniusi ülésén ezt el tudná fogadni. Az új épület jobb lesz, mint a mostani, mert, úgy vélem, a mostani állapotában az Üllői úti épület méltatlan a feladatához. Felügyelői jelentésemben ezt a kijelentésemet a zsinat egyhangúlag támogatta, ami ékes bizonyítéka a nagy többség realitásérzékének.

– Az országos felügyelőnek egyházunk kommunikációját is figyelemmel kell kísérnie. Mi a helyzet e téren? Tudja-e a szekuláris világ, hogy mi, evangélikusok kik is vagyunk, és miként vélekedünk egyes kérdésekről? Mit lehetne tenni azért, hogy markánsan, beazonosítható módon és magunkról pozitív képet sugározva jelenjünk meg a nyilvánosságban?

– Mi a többi egyházhoz képest a közéletben másképp jelenünk meg, amit egyrészt a generációváltásnak, másrészt az ügynökkérdés önszántunkból való következetes napirendre tűzésének köszönhetünk. Nézetem szerint a következő lépésnek annak kell lennie, hogy az egyház többet mondjon az embereket foglalkoztató közéleti kérdésekről. Sok olyan kérdés jelenik meg nap mint nap a médiában, amellyel kapcsolatban lehetőség lenne egy karakteres, egyházi, evangélikus álláspont kialakítására. Ilyen például a bevándorlás kérdése, a szociális ellátórendszerek reformja vagy akár az egészségügyben uralkodó állapotok. Milyen körülményeket tartana kívánatosnak az evangélikus egyház, milyen szempontokat ajánl a világi társadalom figyelmébe? Mindezt korszerű nyelvezettel, nem kioktatva, pártpolitikailag nem elkötelezetten, de egyértelmű értékalapon megfogalmazva „tálalni” – szerintem ez nagyon nagy feltűnést is keltene; így valóban olyan feladatot teljesítenénk, amely jelenleg még hiányzik.

– Húsvét ünnepe van. Üres a sír vasárnap hajnalán; a feltámadott Krisztus a reménységünk az örök életre, az üdvösségre, a megújulásra. Felügyelő úr miben látja az egyház megújulásának zálogát?

– A megújulás: kegyelem. De a Szentlélek munkálkodását a magunk tevékenysége által is segíthetjük, hiszen különben nem végeznénk azt a sok feladatot; a zsoltáros szavaival „fáradozunk, őrzünk, korán kelünk és későn fekszünk”. Mindezt azért tesszük, hogy a kegyelem áradásának jobb lehetőségeket teremtsünk.

– Személyesebb vizekre evezve, Önben egy nagycsaládos, fiatal apát is tisztelhetünk. Árulja el, hogyan lehet egy olyan családot „menedzselni”, amelyben négy kisgyerek van!

– Mikor megkérdezik, mit csinál a feleségem, azt szoktam mondani: egy sikeres családi vállalkozást működtet. Ez valóban így van; az anya szerepe a szervezés, „logisztika”, tervezés szempontjából nagyon komoly feladat. És persze különböző, az óvodából hazahurcolt gyerekbetegségek miatt némi bizonytalansággal is számolni kell… Ehhez hozzájárul még, hogy nemsokára elköltözünk egy kertes házba onnan, ahol eddigi életemet töltöttem – ez a mostani köztes állapot nem könnyű. Igyekszem a családtól távol és az otthon töltött hétvégék arányát megfelelően kialakítani– ezzel mint érvvel elég sok meghívás kapcsán találkozhattak már evangélikus testvéreim… Az estéimet is próbálom szabadon tartani, amennyire lehet.

– Végül arra kérem, ossza meg olvasóinkkal, hol és miként tölti a húsvétot.

– Természetesen családi körben – ami szintén természetesen a kelenföldi gyülekezethez kötődik. Velük most egy családi hétvégére is készülünk, amelyet húsvét után egy héttel tartunk. Örülök annak, hogy saját kelenföldi környezetemben látom, a gyülekezet épülése milyen jól halad – ez engem reménységgel tölt el az egész egyház helyzetével, jövőjével kapcsolatban is.

Beszélgetésünk végén megragadom az alkalmat, hogy áldott húsvéti ünnepeket kívánjak az Evangélikus Élet minden kedves olvasójának.

Kőháti Dóra

::Nyomtatható változat::