Szószóró

Hozzászólás a cikkhez

E világon ha ütsz tanyát, hozz ki magadból minden jót, amire csak képes vagy, mert erre születtél. Ha elcsüggedsz, gondolj arra, ami még megmaradt. Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító intézethez, mégiscsak másért örülünk neki. Az emberi lét addig szép, amíg van kivel megosztanunk, mert a magány a legrosszabb dolog a világon, ezért minden: önkínzás, ének: Szeretném, hogyha szeretnének S lennék valakié.

Nagyon fontos, hogy sose hagyd magad befolyásolni, mert az akaratgyenge ember nem szánalmat, hanem csak megvetést kelt. Mindig tedd azt, amit te jónak látsz, e korban, melynek mérlege hamis, S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is. Használd ki az időd, a pillanat olyan, mint egy megriasztott madár. S a madárnál mi száll sebesebben?… Az élet.

Vannak megfoghatatlan dolgok. A költészet is ilyen. Egyszerre lágy és kegyetlen, őszinte és meseszerű, valós és valótlan, érthető és átláthatatlan. Vagyis: emberi mértékkel kifejezhetetlen. A költő nem különb, mint a többi tisztességes ember. Más. Nagyobb távlatokban gondolkozik, mert gondolkozni és csalódni született, hiszen ő érzi át legjobban az emberi lét szomorú halandóságát, mulandóságát. Visszavonhatatlan, áthághatatlan fal választja el a világtól, méghozzá az a zsenialitás, amellyel értünk küzd, s ez legjobban neki fáj. A költő sorsa? Felfogni minden fájdalmat, észrevenni és megszenvedni az összes rosszat, amelyet a világ elfelejt. Mit is jelentenek számunkra a versek? Általában az jut róluk eszünkbe, hogy vár ránk három hosszú memoriter, és még hozzá sem kezdtünk. Nem az, hogy egy ember legtitkosabb gondolatait, vágyait, félelmeit olvassuk.

A tehetség egyszerre a legáldottabb és legátkozottabb ajándék, amelyet ember valaha is kaphat. Mert a művész gyakran képtelen elviselni azt a lelki sivárságot, amely körülveszi őt; megváltoztatná a világot, de egymaga tehetetlen, és ettől a tudattól sosem szabadulhat. Ugyanakkor meglátja az arany csillogását a hamu alatt, s hallani képes az énekszót, dörögjön bár kegyetlenül körülötte az élet, és tudja, hogy amit most lát, csak percnyi tünemény, mégis örökké él emlékezetében.

Kalitkába zárnám a pillanatot, ha megtehetném, de miután elmúlt, már nem tudom megmondani, milyen volt, hisz abban sem vagyok biztos, megtörtént-e egyáltalán. Odakint süvít a szél, az idő eléget minden falat. Azt hiszem, csak az örök, amit nem kövekbe véstek.

Különös, kegyetlen gépezet a világ. Szükségünk van olyanokra, akik minden szerencsétlenség ellenére képesek meglátni a Szépséget, amely sokszor láthatatlan. Szükségünk van költőkre, hogy szeressenek, aggódjanak értünk, hogy utat mutassanak, meghaljanak velünk, és megsirassanak bennünket.

És nekik is szükségük van ránk, mert az ember barátok nélkül árnyék csupán. E világon ha ütsz tanyát… – mit is tehetsz? Követhetsz el hibákat, mert az ember és a tévedés együtt születtek. Egy a fontos! A hetedik te magad légy!

R. O.

::Nyomtatható változat::