evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

A Merjünk mégis imádkozni című olvasói levél írója elgondolkodtatónak találta a március 25-i Evangélikus Életben megjelent vezércikkemet. Érdemes megvizsgálni, hogy min is gondolkodott el a levélíró, és összevetni azt a kérdéses cikk tartalmával, hogy megállapíthassuk, milyen összefüggés is fedezhető fel a szerző gondolatai és a publicisztikában felvetett témák között.

Missura Tibor kifogásolja, hogy a gondolatmenet kiindulópontjául szolgáló református imanapról a cikkben nem olvashatók „tények”. Ez egy egyszerű műfaji megkülönböztetéssel kiküszöbölhető lett volna: talán elkerülte a figyelmét, hogy nem egy eseményről készített tudósítást olvas, hanem általános és egyedi jelenségekből leszűrt egyéni véleményt artikuláló publicisztikát, amelynek mondanivalója nem arra alapozódott, hogy az apropót szolgáltató eseményen milyen tények voltak megfigyelhetők, hanem arra, hogy bizonyos társadalmi-közegyházi jelenségek és teológiai tanítások milyen viszonyban állnak egymással.

A levél írója azt állítja, hogy a vezércikk „bevett módszerként” alkalmazza „mindennek és mindenkinek a viszonylagossá tételét” abból a célból, hogy „lejárassa azt”. Érdemes megfigyelni a mondatban a két általános névmás (minden, mindenki) és a mutató névmás (azt) viszonyát. Túl azon, hogy a két nyelvtani elem logikai kapcsolata megfejthetetlenül zavaros (a viszonylagossá tételből nem következik minden és mindenki lejáratásának a szándéka), a mondat azt jelenti, hogy a vezércikk szerzője mindent és mindenkit le akar járatni. Nos, ez az olvasói értelmezés valóban elgondolkodtató… Mindenesetre a generalizált lejáratási szándék vádja olyan inszinuáció, amelyet teljes tisztelettel, de határozottan visszautasítok, és emlékeztetek arra, hogy az imanapok jelentőségét és a belső megtisztulás szándékával elmondott imák magasztos erejét a cikk mondanivalója alapján kimondottan méltányoltam és nagyra becsültem.

A következő bekezdésből megtudjuk, hogy a lelkészek közszereplők, és a cikk „újra sugározza” (sic!) azt, hogy „vége a sekrestyekereszténység gondolatának”. A levélíró valószínűleg nem figyelt saját mondata szerkezetére, és a kontextus alapján bizonyára azt akarta írni, hogy a cikk a sekrestyefalak közé szorított kereszténység gondolatát sugallja. Nos, a publicisztika egész egyszerűen nem érintette az egyházi közszereplők státusának vagy a sekrestyekereszténység jelenségének a kérdéskörét, mert nem az egyház közéleti megnyilatkozásainak létjogosultságáról értekezett, hanem azok tartalmának és bizonyos teológiai megfontolásoknak a kapcsolatát vizsgálta.

A levélíró ezután rátér a pártpolitikai állásfoglalás témájára, és azzal érvel, hogy „amikor az egyházak (…) erkölcsi kérdéseket feszegetnek”, akkor „nem pártpolitikát űznek”. A csúsztatásnak itt olyan esetével állunk szemben, amely különösebben még csak leplezni sem kívánja magát. A levélíró ugyanis a vezércikkben egyáltalán nem érintett szempontot próbál becsempészni gondolatmenetének érvei közé, és maga mutat rá, hogy az olyan társadalmi jelenségek, mint az abortusz, eutanázia és így tovább erkölcsi kérdéseket érintenek, nem pedig politikaiakat, majd azt a látszatot próbálja kelteni, mintha az egyházakat csak azért bírálnák pártpolitikai állásfoglalások kinyilvánítása miatt, mert egyes pártok programjukká teszik az egyházak által képviselt ügyeket. Ez a logika nem kíván különösebb kommentárt. Az pedig, hogy nem emlékszik olyan esetekre, amikor egyházi közszereplők fogalmaztak meg pártpolitikai preferenciákat, és szólítottak fel híveket a szavazófülkében történő véleménynyilvánításra, vagy a levélíró memóriájáról, vagy az eseményeknek a rá jellemző sajátos értelmezési módszeréről árul el valamit.

Rejtély marad, hogy miért kerül elő – érvként – Luther Kis kátéjából a 8. parancsolat magyarázata. De bizonyára félreértésen alapul: a cikkben ugyanis nem jelenik meg semmilyen állító „feltételezés” mások gyűlöletéről. Az írás kérdő mondatokkal mutat rá a kollektív imák hitelességének a kérdésére, majd ezután az egyház küldetése és Krisztus útmutatása alapján önvizsgálatra indít.

Az olvasói levél írója a Merjünk mégis imádkozni címet adta írásának. A „mer” ige felszólító módjának többes szám első személyű alakjával azt a benyomást kelti, mintha a kérdéses cikkben valamilyen megfélemlítő szándék húzódna meg az imádság vallásos aktusával kapcsolatban. Ezzel az általa vetített fantomveszéllyel szemben szólít fel egyfajta mégis-morállal az imádság bátor gyakorlására. Nos, az üldözöttségnek ez az a reflexszerű reakciója és beidegződött attitűdje, amely a levélíró által „negyven év tudatformálásának” nevezett jelenség „jellegzetes terméke”, nem pedig a publicisztikában felvetett gondolatok.

Petri Gábor

::Nyomtatható változat::