A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 5. VASÁRNAP – 1Móz 12,1–4a

Hozzászólás a cikkhez

Ki kalandvágyból, ki a jobb élet, a magasabb életszínvonal, a nívósabb fizetés, az izgalmasabb munka reményében kel útra, ki egy párkapcsolat kedvéért. Korunk embere sokkal mobilisabb, mint elődei. Az európai uniós tagság szabályozottan és korrekt módon teszi lehetővé, hogy valaki áthelyezze „egzisztenciáját” egy másik országba. A média persze elrettentő eseteket is sorol: hamis ígéretekkel kecsegtető külföldi állások, hazug ígéretek emberi sorsokat tehetnek tönkre. Megbízni akármilyen tetszetős ígéretben nem szabad…

A mobilitásra való hajlandóság évezredekkel, évszázadokkal ezelőtt korántsem volt ekkora. Volt, aki leélte úgy az életét, hogy nem lépte át faluja, városa határát…

Az Ószövetség egyik legfontosabb történetének bevezető sorait olvassuk. Izrael mint nép a kiválasztottságát Ábrahám elhívásáig, a neki adott ígéretekig vezeti vissza. Az ősatyák, Ábrahám, Jákób, József története a Szentírás színes, fordulatos, lebilincselő anyaga. Irodalmi értéke megkérdőjelezhetetlen. Számos művészeti alkotás alapja. Hitről, engedelmességről, türelemről (hiszen az ígéretek nem azonnal s nem emberi várakozás szerint teljesülnek, amire Ábrahám élete is példa), bizalomról, Isten mélységes és „kreatív” szeretetéről, generációkat átívelő, a világ üdvösségre jutásáért készített tervéről, Ábrahámnak adott és Jézus Krisztusban beteljesített ígéretéről ad kijelentést. Mindennek előzménye dióhéjban: teremtés, bűnbeesés, lázadás Isten rendje ellen, testvérgyilkosság, irigység, az erőszakosság elterjedése. Az emberi gonoszság megsokasodása, pusztulás, özönvíz. Büntetés, átok, sötét lapok az őstörténetben. De isteni gondoskodás is, fény, reménysugár: például a kiűzött emberpár felöltöztetése (3,21), Nóé megmentése.

Az őstörténet a bábeli nyelvzavarral zárul, aminek az az oka, hogy az akkor élt nemzedék „nagy nevet” akart magának szerezni. Úgy tűnik, az ember(iség) reménytelen eset. Istentelen, gonosz és erőszakos. Menthetetlen. Menthetetlen?

Mindezek után új történet kezdődik, Izrael története, amely Ábrahám kiválasztásával indul. Ekkor még Abrám a neve. Ő ajándékba kapja Istentől mindazt, amit a lázadó nemzedék Bábel tornyánál erőszakkal akart megszerezni. Isten így szól hozzá: „…naggyá teszem nevedet, és áldás leszel.” (2. vers)

Ábrahám hetvenöt éves ekkor. Gyermektelen. Mit várhat még az élettől ő és a meddő Sára? Emberi ésszel: reménysugár gyakorlatilag már nincsen, ami újat, meglepőt hozhatna. Veszítenivalója sincs? Dehogynem: „földed, rokonságod, atyád háza” – ez nemcsak anyagi-egzisztenciális biztonság, kényelem, hanem érzelmi kötelék, gyökerek, kötődések, lelki szálak. (Öreg fát nem lehet átültetni, tartja a mondás.)

Ábrahám mégis „…elindult, nem tudva, hova megy” (Zsid 11,8b). Nem kalkulál, nem töpreng azon, „mit nyerhetek, mit veszíthetek”. Isten hívó-indító szava, ígérete, áldása ott lüktet a fülében, a szívében, az ereiben, és a szeme előre tud tekinteni. Hisz és engedelmes. Nem: ő nem a mai értelemben mobilis. Nem kalandvágyó, hanem Isten szavának, igéjének erőterében hall, ért és cselekszik. Bizonyára volt, aki vakmerőnek tartotta ezért. S amikor elindult, az első megtett lépéssel mind az ő egyéni életének, mind a világ sorsának menetében elindult egy terv, valósággá ott kezdett lenni az, amiben ma mi részesedhetünk Jézus Krisztus által!

Gondoljunk Lévire, azaz Mátéra, Simon Péterre, a többi tanítványra vagy Zákeusra. „Jöjj, és kövess engem” – szólt hozzájuk az Úr. Vagy: „…ma a te házadban kell megszállnom.”

Ma is szól hozzánk Ábrahám Istene, Jézus Krisztus Atyja, ott, ahol le vagyunk telepedve, és hív, hogy újat kezdjen velünk, bennünk. Hogy megáldjon, és tanítvánnyá tegyen. Olyanná, aki maga is áldássá lehet, mert az ige az élő Istentől fakad, és bennünk is életet teremt, bennünket is feltölt, átjár és megmozdít. Közösségbe vezet, „földet mutat”, ahol rokonságra találunk. Az Ábrahámra helyezett áldás a miénk is: „…akik hitből valók, azok Ábrahám fiai.” (Gal 3,7)

Úton vagyunk, még ha nem tettük is ki lábunkat a lakóhelyünkről. „…nincsen itt maradandó városunk” (Zsid 13,14), még ha e világ arról akar is meggyőzni, hogy a kincsek itt vannak, hát a szívünk is legyen itt. Igazi otthonunk felé vagyunk útban, ahol Atyánk vár, aki helyet készített számunkra.

Jézusban az út kész – ő erre az útra hív, ezen vezet, rajta járva megtart minket, az elesőt felsegíti, az elkóborlót megkeresi. És hit által tudhatjuk, „hova megyünk”. Hozzá. Mert Isten nemcsak ígéreteket adó, hanem ígéreteket beteljesítő Isten.

Kőháti Dóra

::Nyomtatható változat::