Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Éghajlatváltozás az ökumenében című írásával az EvÉlet június 3-i számában „lepte meg” olvasóinkat id. dr. Hafenscher Károly. A Magyarországi Evangélikus Egyház ökumenikus tanácsadója az alábbiakban a dolgozatára reflektáló véleményeket foglalja össze. A szerkesztőségünk címére megküldött hozzászólásokat a www.evelet.hu címen teljes terjedelmükben közöljük, egyúttal ismét felhívjuk olvasóink figyelmét arra, hogy lapunk internetes platformján bárki bármely íráshoz – még a hozzászólásokhoz is – hozzászólhat. – A szerk.

Köszönöm mindazoknak, akik nemcsak elolvasták cikkemet, hanem válaszra is méltatták. Akik megküldték a szerkesztőségbe és/vagy címemre a véleményüket, akik reagáltak – ahogyan egyikük nevezte – „figyelmeztető jajkiáltásomra”.

Mivel ezt a témát különböző hallgatóság előtt, más és más hangszerelésben 2006. szeptember 15-től a mai napig szóba hoztam, az élőszó is visszhangnak számít ebben a keretben.

„Engem is szíven ütött, amikor először olvastam a Dominus Iesus iratot és benne a történelmi egyházak, keresztény felekezetek kizárását az egyház közösségéből” – szólt egy neves római katolikus professzor.

„A gyülekezetben nem ilyen rossz a helyzet, mint amiről hallottunk. Fiatalok, egyetemisták között őszinte testvériség-tapasztalataim vannak” – mondta egy református lelkipásztor, aki külföldön is jelentős szerepet vállalt az ökumené kereteiben.

Egy ortodox pap testvérünk szerint az ő egyházában nem érzékelhetők az említett klímaváltozás jelei.

A Fokoláre tagjai közül alakult csoport lakásomon hallgatta és vette fel magnószalagra véleményemet. Meglepetéssel hallották egészen új anyagként mondanivalómat. Majd értesülésem szerint más Fokoláre-csoportokban is lejátszották és megvitatták a felvett anyagot.

Többen is – Budapestről és az ország más részeiből – beszámoltak saját tapasztalataikról, pozitív, illetve negatív jelenségekről egyaránt. Egyfelől tájékozatlanságról, másfelől csak a helyi gyülekezeti összefüggésekről tanúskodtak a megnyilvánulások, főleg a januári imahéttel kapcsolatosan.

Helyeselték megállapításomat, hogy az ökumenikus kapcsolat személyfüggő, nagyrészt a helyi lelkészektől függ. Szolnoki gyülekezetünk egyik presbitere és lelkésze különösnek tartja, hogy míg a görög katolikusokkal jó viszony áll fent, addig a római katolikusokkal csak udvariassági szinten van közösség.

Volt olvasóm, aki a Theologiai Szemlében megjelent, azonos tárgyú, de szakembereknek szóló cikkemre reagált. Kijelentette, hogy semmi rosszat nem mondtam, csupán tényeket soroltam fel. Az evangélikusságról mintegy a híd szerepét betöltő felekezetről tett említést, és örömének adott hangot, hogy mi, evangélikusok mind a római katolikusokkal, mind a reformátusokkal testvéri kapcsolatot tarthatunk fent.

E cikkel kapcsolatban hozzám is – amint a szerkesztőségbe is – érkeztek levelek.

Volt jogász szerző, aki egyházszeretetéről tett tanúságot, kifejezvén: „aggódom egyházamért”. Mint írja, nagy érdeklődéssel olvasta cikkemet. Bízik abban, hogy nálunk a Dominus Iesus irat nem vet további hullámokat. Sajnálja, hogy e tárgyban kevés az ismerete. Tudom róla, hogy jogtudós létére teológiai kérdések is érdeklik, és egyházunk mai állapota is szívügye.

Egy lelkész özvegye írásában pesszimistának tartja megállapításaimat. Ugyan már évek óta ő is érzi az „éghajlatváltozást”, de nagyon sajnálja, hogy sem lelkészeink, sem gyülekezeti tagjaink nem elég tájékozottak ez ügyben. Különösen fáj a levélírónak a közös úrvacsora vételének hiánya. Helyesli a személyfüggés tényének megállapítását. A cikkben felvetett problémákkal kapcsolatban azt reméli, hogy gyülekezeti szinten népünk mit sem tud róluk, hiszen „tőlük nagyon messze van Róma”. Szeretettel fogalmazza meg: „A rómaiak kegyességi formái nem ellenünk irányulnak, nem kell ezeket gátolni, csak hadd gyakorolják vallásosságukat.” „Ha az ökumené nem Istentől van, majd magától megszűnik, de ez nem fog bekövetkezni, mert Isten az egybegyűjtés Istene” – írja. Amint fogalmaz, Szentlélekért kell könyörögnünk, hogy eredményes legyen ökumenikus törekvésünk.

Egy sokáig külföldön élő, már nyugdíjban lévő lelkész testvérünk a következőképpen írt: „Lutheri bátorságot kell gyakorolni, hogy merjünk szembenézni akár a pápával is… Miért akarjuk mindenáron a rómaiak jóindulatát elnyerni?” Így summáz: az evangélium tiszta hirdetése a mi dolgunk, így leszünk jó helyen, még ha vihar jön is.

A levelek között a legszellemesebb talán egy nyugdíjasan is aktív, külföldön szolgáló lelkész testvérem hozzászólása: Tyúkszemre taposás sorozatban a címe. Szerinte Ratzinger bíboros pápává választása előtt sem szerette az ökumenikus barátkozást. Lehet, hogy nem helyeselte az 1999-ben született Közös nyilatkozatot sem. „Majd az egyház nevet is megtagadta tőlünk, és csupán egyház jellegű csoportosulásnak nevez minket” – írja. Levélírónk fájlalja továbbá a vegyes házasságban élők és az elváltak római katolikus fegyelmezését. Mint e témában otthonosan mozgó, egykor Brazíliában szolgáló lelkész, nem érti a pápa latin-amerikai magatartását az őshonosokkal kapcsolatban. XVI. Benedek a spanyol és portugál hódítókat dicsérte, ezt pedig az őslakosok mai utódainak sokasága arrogáns magatartásnak értékelte.

Az utolsó, említésre méltó levél egy Deák téri nőtestvérünk tanúságtétele. Vegyes házasságokban élő családtagjai nemcsak megtűrik egymást, hanem őszintén becsülik és szeretik a különböző vallású családtagokat – derül ki belőle.

Névtelen levelekre nem szoktam válaszolni, de az egyiknek a tartalmát most mégis megemlítem. Szerzője az ökumenikus mozgalmakat a világ zsidóságának érdekeként említi, és ennek megfelelően politikai és üzleti befolyást sejt. Az ilyen hangú levelek nem ismeretlenek előttem. Néha óvnak, máskor támadnak. Ez hozzátartozik az újságíráshoz.

A visszhangokról részletesebben is lehetne szólni, de az adott keretek nem alkalmasak erre. Ismét tanulhattam belőlük, csaknem hat évtizede gyűlő gyakorlati és elméleti ismereteim birtokában is.

Hafenscher Károly

::Nyomtatható változat::