Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Négy intenzív nap van mögöttem, amelyet a Zürich kantonbeli Limmattal egyházmegyében szolgáló kollégáimmal töltöttem együtt Budapesten. A hazaérkezésünk utáni hétfőn egy rövid hírt olvastam a Tages Anzeigerben, az egyik legnagyobb svájci újságban. A címe: Egy újságírónő Magyarországon súlyos sérüléseket szenvedett. Kármán Irént idegenek leütötték és életveszélyesen megsebesítették. Az újságíró az egyik legnagyobb magyar gazdasági bűnügyben kutatott.

Ez a hír tükrözi számomra mindazt, amit budapesti találkozásaim során is mindig újra átéltem. Egyfelől ott voltak azok a mély benyomások, amelyeket a kultúra és a lüktető nagyváros tett rám.

A Kortárs Művészeti Múzeum például építészeti megoldásaival és képanyagával egyaránt nagyon megérintett. Lebilincselt a Művészetek Palotájában átélt hangverseny, a Jugendstilt képviselő házak remek homlokzata, az éjszakai Budapest alattunk kitáruló látványa is. Szívesen ültem be feleségemmel egy-egy kávézóba, amely az előző századforduló hangulatát árasztotta; néztem a vendégeket és a járókelőket, kerestem antikváriumokat, lapozgattam régi könyvekben, élveztem a dunai hajózást, felfrissültem a Gellért fürdőben.

Mindez azonban szép és megkapó budapesti tartózkodásunknak csak az egyik oldala volt. A másik oldal a Terror Házának megtekintése utáni letaglózottságom. 1956-ban, a magyar forradalom idején még csak hatéves voltam. 1956 eseményeit a Terror Háza hatásos módon hozta közel hozzám. Még most is látom magam előtt a cellákat, melyekben embereket fogva tartottak és kínoztak, amíg állítólagos bűnüket be nem ismerték, és barátaik nevét el nem árulták.

Ha valami múzeummá válik – mondta közülünk valaki –, az többé nem veszélyes. A Terror Házára ez a megjegyzés csak részben érvényes. Magyarország jelenlegi helyzetében egyáltalán nem volt magától értődő, hogy egy ilyen múzeum létrejöhetett. Amit itt bemutatnak, az nem egyszerűen múlt, hanem hat a jelenben is. Sokan, akik a fordulat előtt a hatalmat gyakorolták, ma is, tizennyolc évvel később, befolyással bírnak Magyarország politikai és gazdasági életére. Az a történet, amelyet a Terror Háza olyan félelmetesen bemutat, még messze nincs feldolgozva. Ez számomra különböző beszélgetésekben nyilvánvalóvá vált.

Ennek egyik következménye a tehetetlenség érzése, amely – úgy tűnik – főleg a fiatal magyarok körében terjedt el. Egyik kollégánk egy fiatal ápolónővel való beszélgetéséről számolt be, aki a nagy forróság miatt az egyik metróállomáson vizet osztogatott. Azt mondta, hogy a lehető leghamarabb el fogja hagyni Magyarországot. A jelenlegi helyzetben hazájában nem lát maga előtt jövőt.

Egészen mást mutat a magyar parlament egyik ellenzéki képviselőjével való találkozás. Ez egy olyan templomban történt, amely negyven éven át raktárként szolgált, csak az utóbbi években tatarozták, és adták vissza eredeti rendeltetésének. Ennek a képviselőnek a személye nagy hatással volt rám. Világosan és józanul tárta elénk a magyarországi viszonyokat illető nézetét, amely eltért a hivatalos oldalról hallható véleményektől. Az ilyen beszélgetések, melyek további találkozások alkalmával is lehetővé váltak, fontosak. Az olyan emberek, mint ez a képviselő is, hozzájárulnak ahhoz, hogy a régi hatalmi struktúrák fellazuljanak, és végül megváltozzanak. Az egyházaknak is fontos szerepük van ebben, ahogy a református és az evangélikus egyház képviselőivel való találkozás mutatta. Amíg azonban ez megtörténik, és a régi összefonódások helyére új érintkezési formák lépnek, addig még nyilván több, a fentihez hasonló szomorú esetről kell olvasnunk.

Négy élménnyel teli nap után csütörtök este végül visszarepültünk Svájcba. A visszaút azonban valamivel tovább tartott, egy heves zivatar miatt ugyanis a budapesti repülőteret körülbelül másfél órára lezárták. Ezalatt mi a repülőgépben várakoztunk, ahol mintegy negyvenfokos meleg és magas páratartalom volt, mivel a légkondicionálást nem lehetett üzemeltetni.

A sok beszélgetésből és találkozásból mindenekelőtt egy történetet hoztam magammal Svájcba. A fent említett képviselő mondta el: negyven éven át, a kommunista uralom alatt körülbelül hat asszonyból álló kis csoport vitte tovább a gyülekezete életét. Ebből a kis csoportból újra aktív gyülekezet jött létre, és felújították a templomot, amely különböző emberek számára vált találkozási hellyé.

Végül szeretnék szívből köszönetet mondani utunk szervezőjének, lelkész kollégánknak, Joób Szilárdnak. Kapcsolatai és nyitottsága által különös lehetőséget teremtett számunkra, hogy Budapestet és ott főleg az egyházi és politikai helyzetet közelebbről megismerhessük. Szép emlékként őrzöm azt a vendégszeretetet is, amellyel beszélgetőpartnereink fogadtak minket.

Bruderer Andreas (Fordította: Joób Olivér)

::Nyomtatható változat::