Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Hozzászólás a cikkhez

Van, akiből ömlik a szó. Van, akire úgy mondja a költő: „zuhatag szájú ember”. Egykori falusi gyülekezetemben ez a fordulat járta: „nagy a szótehetsége”. Ki álljon, ki állhat a szószékre? Ki beszéljen Isten titkairól? Aki könnyen beszél. Vagy nem ez lenne a kritérium? Aki nem ijed meg a hallgatóságtól? Aki szabadon, tetszetősen, gördülékenyen fogalmaz? A tíz ige hirdetője, az Isten szavának egyik legfontosabb tolmácsa, Mózes nehéz beszédű ember volt.

Ismerjük a történetet. Amikor Mózes „száműzetésben” Jetrónak, Midján papjának földjén a juhokat legeltette, megjelent neki az Úr angyala a tűz lángjában (2Móz 3). Itt kapja a küldetést, amelyre Isten maga készíti fel: szabadítsa ki népét Egyiptomból. Bár Mózes többféle isteni jelet kap, mégis húzódozik. A végső kifogás így hangzik: „Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesen szóló. Ezelőtt sem voltam az, de azóta sem vagyok, hogy szolgáddal beszélsz. Sőt nehéz ajkú és nehéz nyelvű ember vagyok én.” (2Móz 4,10)

Megértem Mózest. Harminckét évi igehirdetői szolgálat után is ezzel küzdök. Nem vagyunk egyedül… Próféták is vonakodtak, Pál is beszél arról, hogy nem ékesszólással, emberi bölcsességgel jött hallgatói közé. S azóta hányan és hányan élték át „szótehetségük” kicsiny voltát, azt, mennyire alkalmatlan a beszédük, szavuk Isten igéjének a megszólaltatására. De hányszor történt meg a csoda, hogy Isten mégis megszólalt! Megismétlődött a jézusi csoda, hogy a némák beszéltek, s a süketek hallottak…

A titok tehát valahol máshol keresendő. Fontos, hogy az igehirdető tanuljon beszélni (a jó pap holtig tanul). Lényeges, hogy mindent megtegyen azért, hogy érthető és befogadható legyen a beszéde; ennek érdekében alkalmazza a retorika szabályait. Elkerülhetetlen az alapos felkészülés utáni gyakorlás (ma is ismerek olyan lelkész testvért, aki több évtizedes szolgálat után is vasárnap hajnalban hangosan gyakorolja az aznapi prédikációját). De mindezek mellett és ezeken felül nem feledhetjük azt, ami az Úr válasza Mózesnek: „Ki adott szájat az embernek? Ki tesz némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Talán nem én, az Úr?! Most azért menj! Én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!” (2Móz 4,11–12)

Ez az igehirdetés nagy titka: „Én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!” Ezért szabad felmenni a szószékre, ezért a reménység, hogy szavunk nem üres, felszínes, elszálló beszéd. Ez bátorít engem: hogy bár nem tudok könnyedén és szabadon beszélni az emberek között, hogy ugyan nem vagyok briliáns rétor (nagy ritkán adatik az ilyen), mégis szólhatom az Úr igéjét. Sőt szólnom kell, hiszen ez a küldetésem és kötelességem. S a sokat, már-már refrénszerűen hangoztatott igazság: nem azért szólunk, mert tudunk beszélni, hanem azért, mert nem tudunk hallgatni.

A történet folytatása is tanulságos. Bár az Úr haragra gerjed, Mózes továbbra is ellenkezik: „Kérlek, Uram! Küldj mást, akit küldeni tudsz!” Ekkor kerül a képbe Áron, a beszélni jól tudó testvér. Vele kell beszélnie Mózesnek, az ő szájába kell adnia a szavakat. „Én pedig a te száddal és az ő szájával leszek, és megtanítalak arra, hogy mit cselekedjetek.” (2Móz 4,15)

Hiába a vonakodás, hiába az ellenállás. Ha az igének hangzania kell, Isten gondoskodik róla. Ha mi nem szólunk, ha hárít az, akire az Úr az igéjét bízta, lesz más, aki majd megszólal. Csak hangozzék az ige. Csak szóljon az evangélium – tesszük hozzá újszövetségi folytatásként.

Mózes is megszólalt, a próféta sem hallgatott, és Pál is hirdette a bolondságnak tartott és kikacagott evangéliumot a kereszt titkáról.

Az igehallgatónak is jut feladat. Nem is könnyű. Meg kell különböztetni a műfajokat: mi az ékes, hízelgő (1Thessz 2,5) emberi beszéd, amely eltakarhatja az isteni mondanivalót, s mi a gyenge emberi szavakban, néha dadogó erőtlenségben megszólaló ige – amikor Isten van a megszólaló szájával, s a nehéz beszédű ember ajkára saját igéjét adja. Ez az, ami izgalmas minden prédikációban!

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::