A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Egy kertbe kerültünk jeles ősök seregével, Egyként elesett hajdani hősök seregével. (Yahya Kemal Beyatli: Ének Mohácsról – Bede Anna műfordítása)

A törökországi Izmitben – a hajdani Nikomédiában – június 12-én egyházunk, valamint a magyar állam képviselői megkoszorúzták Thököly Imre fejedelem emlékművét abból az alkalomból, hogy a fejedelem háromszázötven éve született, emlékművét pedig száz évvel ezelőtt állították föl a Márvány-tenger menti városban. Örültem, hogy munkatársammal – Sullayné Szigetvári Ildikóval – koszorút vihettem Thököly emlékművére. Mint a Magyar–Török Baráti Társaság tagjainak, mindkettőnknek szívügye volt az ünnepi óra, hiszen 2005-ben, amikor a Thököly-emléket újraavatták – ugyan önhibáján kívül –, nem volt jelen az egyház.

A koszorút munkatársam választotta: fából, dióból, kövirózsából készült, így jól viselte az utazás viszontagságait; másrészt – úgy ítéltük meg – illett is egy katonaember emlékéhez. Felirata a következő volt: Thököly Imre fejedelem emlékére / Hitfelei, a magyar evangélikusok. Így fogalmaztam – nem túl hosszan és nem túl röviden –, túllépvén hivatalosságon és trianoni határokon. Eredetileg bibliaidézet is volt a fejemben, de a szalag hosszúsága határt szabott, s így a tárgyi megközelítésre szorítkoztam.

Örömmel tapasztaltuk, hogy az eseményre érkező autóbusz utasai között nem csupán ketten vagyunk lutheránusok. S nem kisebb örömmel tapasztaltuk, hogy Izmit önkormányzata milyen megbecsüléssel viseltetik Thököly fejedelem emléke iránt. A haszon reménye sokakat megmozgat mindenütt, de a török nép alapjában nem álmodozó, s így aligha képzeli, hogy egy Isztambulon túli, másfél milliós iparváros forgalmát éppen a Thököly-emléktúrák lendítik föl. Ingyen sem véli. Mégis kijött a másfél milliós város főpolgármestere, s tisztes beszédben méltatta a megboldogult fejedelmet. Ott volt a helyi sajtó, a tévé s az önkormányzat számos vezető képviselője.

Az esemény kapcsán ugyan megfordultunk Isztambulban, Rodostóban, de most csupán az izmiti eseményekről szólok, amelyek önmagukban is megmutatják, mennyire komolyan vették a törökök a Thököly-évfordulót és a magyar vendégeket.

Izmit – amelynek újabb keletű hivatalos neve már Kocaeli – Isztambultól száz kilométernyire található, az ázsiai oldalon. Ősi város, egyben a mai Törökország egyik legfejlettebb nagyvárosa. E helyen halt meg Hannibál, s e helyen rendezte be székhelyét a nem keresztény ókor utolsó nagy embere, Diocletianus.

A jelenről szólván egy kortárs török politikust idézek, aki úgy véli, hogy Isztambul ma is csupán Izmittel együtt alkot valami teljes egészet. A nyolc év előtti földrengés ugyan hallatlan sebeket okozott, de a város élete ma pezsgőbb, mint valaha.

A június 12-i rendezvény a helytörténeti múzeum előtt kezdődött, ahova Isztambulból érkeztünk. A köszöntések elhangzása után megtekintettük a múzeumot, amelyben ma már Thököly-vitrin is látható. Egy másik magyar vonatkozás – nem szembetűnő –, hogy a száz év előtti város egyik képét a Friss Újságból vették át a törökök.

Következő állomásunk Abdülaziz szultán 1870 körüli nyaralója volt. E historikus, egyben orientalizáló stíluson egy időben majdnem kötelező volt fintorogni – egy, a két világháború közötti német művészettörténész még „szardanapáli stílus”-ról beszél –, ma egyre inkább elfogadják. A közönségnek is egyértelműen tetszett a szultáni nyaraló, ahonnét még akkor is elbűvölő a márvány-tengeri kilátás, ha az utókor betontömbökkel próbálta csúffá tenni a képet.

Ebédünk a hősök temetője fölötti vendéglőben volt, s a temetőn áthaladóban az emlékművön Yahya Kemal bej egyik sorpárját pillantottam meg, amely a költőnek a mohácsi csatáról írt verséből került ide. (A vers magyar fordítását kulturális folyóiratunk, a Credo 2003/3–4. számában olvashatjuk.)

Délután egy Izmit környéki falucska, Karatepe várt bennünket. Thököly fejedelem ezen a helyen vásárolt annak idején udvarházat, s 1705 szeptemberében itt is halt meg. A falusiak azon a dombon adták az uzsonnát – a török konyha remeknél remekebb sült tésztáit, édességeket és gyümölcsöt –, amelyben a helyi hagyomány Thököly halálának helyszínét látja. Fodor Pál történész, turkológus inkább a szomszéd domboldalra helyezi az egykori udvarházat, amelynek helyét azonban ma már semmi sem jelzi: csupán egy erdőszélt látunk, s a völgy alsó végében, jó néhány kilométer távolságból idelátszik a tengeröböl.

Elénekeltük a Himnuszt. Akik itt voltunk, sohasem fogjuk elfeledni a genius locit, valamint a falusiak kedvességét és figyelmét, a gyerekeket, a kendős asszonyokat, a falu legidősebb lakóját, akit csaknem kézen hoztak föl a dombra. Miután visszatértünk a városba, az egyetemen meghallgattuk egy fiatal régész angol nyelvű, vetítéssel kísért előadását: az ókori Nikomédia feltárásáról, közelebbről a 2005/2006 folyamán végzett ásatásokról volt szó.

Végül az egykori örmény temető helyén sor került a már említett koszorúzásra: Thököly, amikor még bent lakott a városban, de már betegeskedett, gyakran kiült a temető egy árnyas helyére, amelyet különösen megkedvelt. Amikor aztán vidéki udvarházában meghalt (két és fél évvel előbb elhunyt római katolikus hitvese, Zrínyi Ilona ekkor már Konstantinápoly galatai oldalán, a francia jezsuiták Benedek-templomában nyugodott), éjszakának idején behozták Izmitbe, azzal a szándékkal, hogy majd továbbviszik az oszmán fővárosba. A terv mégsem valósulhatott meg – az oszmánok számára általában idegen és ellenszenves gondolat volt a holttest hosszas ide-oda szállítása –, ezért a fejedelem az örmény temető azon kies zugába került, amelyet még életében megkedvelt. Két évszázadon át pihent itt, míglen 1906-ban Késmárkra vitték. Egykori sírja helyére I. Ferenc József magyar király emlékoszlopot állított – 1907-ben –, amelynek feliratában megköszönte az örmény egyházközségnek, hogy olyan hosszú időre befogadta Thököly hamvait.

Az emlékoszlop az idők folyamán ledőlt, de a magyar és a Thököly-címert hordozó része épen maradt: 2005-ben, a fejedelem halálának háromszázadik évfordulóján az izmiti önkormányzat feliratos, kétlépcsős, fekete gránittalapzatra helyezte, s így igen méltó emlékművet képez (képünkön). Most – a koszorúzáson és a főpolgármesteri beszéden kívül – könyvbemutatóra is sor került előtte: a fiatal turkológus, történész Seres István mutatta be kétnyelvű – magyar–török – Thököly-életrajzát. (A szerző egyik – Thököly prédikátorairól írt – tanulmányát a Credo 2005/3–4. számában olvashattuk.) Végül frissítőkkel és süteményekkel zárult a hosszú nap, s csak este tíz óra tájban érkeztünk vissza Isztambulba.

Thökölyt mostanában gyakran támadják, politikáját kártékonynak, sőt bűnösnek állítják némelyek. Szélső esetben már egy tizenhetedik századi „utolsó csatlós” képe ábrázolódik ki. Személyéről, működéséről és az egykori történelmi helyzetről szólván most néhány olyan pontra szeretném fölhívni a figyelmet, amelyekről talán ritkán esik szó.

Thököly és mostohafia – II. Rákóczi Ferenc – sorsa egy ponton érdekes párhuzam megvonására nyújt alkalmat: Rákóczi tizenkét évesen szoros császári ellenőrzés alá került, míg mostohaapjának annak idején – tizennégy éves fejjel – sikerült megszöknie a Habsburg-fogság elől. Itt nem túlzás sorsfordító különbségről beszélni. Rákóczi a fogság-ellenőrzés alatt a korabeli magyar mércével mérve igen jelentős műveltségre tett szert, míg Thököly megőrizte ugyan szabadságát, de kamaszkorától fogva a magyar katona, illetve hadvezér gyakorlati életét kellett élnie; az összevetés nem minősít, csak a két személy sorsában meglévő különbséget jelzi.

Talán az is végzetszerű volt, hogy az idősebb fejedelem páratlanul fiatalon jutott el pályája csúcsára. Az akkori emberek ugyan korábban értek, huszonnégy-huszonöt éves korukra mégsem válhattak tapasztalt politikussá. Márpedig Thököly huszonnégy-huszonöt éves fővel állott pályája zenitjén, s a huszonhatodik életév már a játéktér beszűkülését hozta – eldönthetetlenül nehéz kérdés, hogy a fiatal vezér hibájából-e. A nagy Habsburg–török háború kirobbantásában Thökölynek kulcsszerepe volt, s talán elfogadható az a nézet, hogy a továbbiakban – egyszerűen az erőviszonyokból fakadóan – már semmiképpen nem játszhatott volna érdemi szerepet.

Isten előtt nyilván bűnös volt, emberi oldalról inkább tragikusnak tűnik alakja. S ha szélsőséges politizálással vádolják, talán nem veszik elég komolyan, hogy ez a szélsőség jórészben I. Lipót addig példátlan magyarpolitikájának visszahatása volt.

Egy – akár polgári, akár feudális értelemben vett – nép, nemzet szellemiségéhez nagyon is hozzátartozik a szervezni-irányítani tudás, az államépítés. A magyar állam a középkor folyamán a nyugati kereszténység tekintélyes királysága volt: talán három korona lehetett nála előkelőbb. A Habsburg birodalmi kényszerbetagolódás, az árnyékállami lét elfogadtatása ezért iszonyú megrázkódtatásokkal járt, amelyek legalább 1711-ig elhúzódtak; de szellemi-kulturális következményeiket ma is érezzük.

Népünknek – Kossuth Lajos után – Thököly volt a legismertebb evangélikus vallású vezetője. Bár a politikai haszonszerzés, valamint Zrínyi Ilona hatására megkísértette a katolizálás, végül mégis megmaradt a meg nem változtatott Ágostai hitvallás mellett. Fájdalom, hogy számkivetettségében, magányában, bukásában lutheránus lelkész már nem volt mellette, jóllehet hatalma idejében – természetesen a 17. század közgondolkodása és gyakorlata szintjén – mindenkor erősen oltalmazta az evangéliumi hit követőit.

Mányoki János

::Nyomtatható változat::