A vasárnap igéje

BÖJT 1. VASÁRNAPJA (INVOCAVIT) – 1Móz 3,1–13

Hozzászólás a cikkhez

A fa. Mintha ablak lenne valami végtelen szabadságra. Lehetőségként áll a kert közepén. A zsidó hagyomány szerint füge. Az európaiak leginkább almaként szeretik elképzelni. Csodálatos gyümölcsei kívánatosak a szemnek. Felsejlik az ítélőképesség hatalmas ege. Valami édes mérget csöpögtet az ég unalmas kékjébe. Valamit, ami izgalmat hoz, valamit, ami megindítja a véráramot, ami életet visz az egyhangúságba.

Az ember. Nem a zárt szabályok mentén, nem a kijelölt utakon, hanem az érzések nagy hullámain keresztül ragyog fel a fa. Az emberség valódi mélységeivel, a vágyak és remegő indulatok mezsgyéjén érkezik az ember. A nőben megjelenő ember. A nő, akiről annyian elmondták, hogy nem lehet megérteni soha, csak érezni, érzékelni, mégis, ebben a történetben mindnyájan ő vagyunk. Amit tesz, érezzük, nem lehetne másképp. Lehetne racionális ellenérveket hozni, lehetne ellenkezni? A végén lehullunk mindahányan, elnyelődve a bűn örvényeiben.

Az emberség racionalitásaival, parancsteljesítő ostobaságával, a szabályok és rendek mezsgyéjén érkezik az ember. A férfiban megjelenő ember. Lehetne érzelmi ellenvetéseket tenni szeretetről, összetartozásról, kedvességről? A végén lehullunk mindahányan, elnyelődve a bűn örvényeiben.

A kígyó. Csak vigyorog az egészen. A magasztos gondolatokat kigúnyolja. Minden rendet, szabályt megvétóz. Minden érzésen hideg fejjel lát át. Nem lehet kimozdítani a távolságaiból. Ő a nagy sakkmester, aki mindig kettővel előbbre látja az ellenfél lépéseit. Nem is ellenfelei vagyunk, inkább csak játszik velünk. Elhisszük, amit mond. Ahogy csábítóan néz a szemünkbe, mi elvarázsoltan bámulunk rá, míg fel nem emészt teljesen. Élvezi, ahogy lépre megy az ember. Ő kihallja a szinte ártatlan hazugságot, Isten tiltásában nem szerepelt az érintés, az asszony mégis kimondja. Már meg is van az áldozata. Egy kis hazugság elég neki, tudja, hogy nem lehet menekülni tőle többé. A kegyelem törvénnyé lesz, Istenben és emberben egyformán haragot szül majd. Ő pedig csak vigyorog az egészen.

A fa. Már ettünk a gyümölcsből. Visszafordíthatatlanul ott érezzük az ízét a szánkban. Bár lenne keserűvé, de az édessége olyan vonzó, hogy nem tudjuk abbahagyni, újra és újra szakítunk, tetézve, amit elrontottunk. Sejtjeinkbe épült, függővé váltunk, hiszen valóban látjuk, mi a jó és rossz közötti különbség. Ez a tudás azonban ellenünk fordul. Isten szemével látjuk magunkat, és szégyenkezünk pőreségünk, mások pőresége, a világ pőresége miatt. Ez a tudás ellenségeskedést támaszt közöttünk. Gyűlöljük egymást, mert mások szemébe nézve meglátjuk saját vágyainkat, gonoszságainkat, tehetetlenségünket. Gyűlöljük egymást, mert meglátjuk a másik szemében az ítéletet, hogy tudja ő is rólunk, amit még Isten elől is szeretnénk elrejteni. Minden haragunk a világé, és minden haragunk Istené. Öklünket rázzuk az ég felé, miközben elrejtőzünk a bokrok sűrűjébe. Nem engedjük többé, hogy bárki megtaláljon, és mindenünkkel arra vágyunk, hogy valaki végre megtaláljon. Valóban nem látjuk a fától az erdőt. Mert a fa ott áll életünk közepén, kiirtva mindent, mi kert, békesség és nyugalom.

Az ember. Nem etikai ballépésről van szó. Nem hirtelen jött engedetlenségről, mely egy gyors bocsánatkéréssel feloldható. Valami végképp megromlott. Valami végképp elveszett. A teremtmény szétrombolja a teremtettséget. Az ember Istenné válik a maga számára, ezzel választva kárhozatot.

Lehet-e még remény? Miután mindent elrontott, ki teheti még szabaddá? Hogy lehet ítéletes helyzetéből, kitaszítottan, a kerten kívüli életben valami jót tennie? Nem maradt más, mint az Istentől való elválasztottságba való beleveszés, mind távolabb és távolabb sodródva?

Vajon Isten megérti majd az ő helyzetét, döntéseit, kényszerpályáit? Hogy tudna valaha is belehelyezkedni ebbe a földhözragadt sorsba, hogy tudna emberré lenni?

A kígyó. Ott rejtőzik a tévéképernyő szemcséi között, a játékszimulátorok gyilkos folyosóin, a sötét kapualjak mélyén, a világ tőzsdéin, parlamentjeiben, luxushajóin és nyomortanyáin. Itt rejtőzik valahol a szobámban. A polcok mögött vagy a hűtőszekrény alatt. Ott van az iskolában, ahol tanítok, az oltár terítője alatt, az orgona sípjai között. Jön velem az utcán, ott ül a villamoson, mögöttem ül a kerékpáromon. Nem tudok szabadulni tőle. Elkísér mindenhová. Tudja, hogy vége van már. Tudja, hogy nem ő a győztes, de mint valami holtában is halálos sebet ejtő vadállat, nem mond le rólam. Nem nézek rá. Egészen másra nézek. Mégis látom.

És Isten. Szomorúan tárja szét kezét. Ez a szabadság ára. A szabadságnak ott kellett lennie ebben a gyönyörű kertben, hiszen mit ér a szépség, a béke, a nyugalom, ha nem lehet választani az ellenkezőjét? A választás tesz teljessé.

Tudja, kereszthalálával fizet a teremtés tökéletességéért. Most elindul, hogy beszéljen az emberrel. Újra és újra elindul, hogy beszéljen ezzel a szegény, nyomorult emberrel. Böjt van.

Imádkozzunk! Nem csak az árnyéka vetődött ránk, nem csak láttuk, nem csak megérintettük, hanem megízleltük, ízlett, újra és újra ettünk belőle, faltuk jóllakásig. Kereszted árnyékába hadd rejtőzzünk el, hadd legyen mindig szemünk előtt, hadd érintsük meg, hadd ízleljük meg bocsánatod ízét, hogy örök életünk legyen halálunkból! Ámen.

Koczor Tamás

::Nyomtatható változat::