A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A mise kifejezés a nyugati kereszténység ősi istentiszteleti formájának zárómondatából – „Ite missa est” – való. Luther megtartja az elnevezést, de megreformálja a tartalmat.

A keresztény tanításból annyi lesz az egyházban megélt valóság, amennyit imádkozni, énekelni s ezáltal szívünkben forgatva életté váltani tudunk. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a tanításhoz keresünk népszerű formákat, találunk ki praktikus trükköket. Sokkal inkább azt jelenti, hogy hittel figyelünk Isten jelenlétére, megnyilvánulásaira (kinyilatkoztatására), önmaga odaadására (ajándékaira, amelyekben önmagát adja).

Nem feledhetjük, hogy a reformáció harci helyzetben született. S bár úgy tűnik, emberek, hagyományok, szervezetek ellen, velük szemben folyt a harc, valójában igaz az, amit az apostol így fogalmazott meg: mi nem test és vér ellen harcolunk. A reformáció s ebből fakadóan az istentisztelet reformációja harcban született: harc volt ez az emberfeletti gonosz, a sátán ellen, harc az újért: a mindig új Krisztusért, a mindig új és friss hitért, a lényegéből fakadóan megújuló egyházért. Luther arról ír, hogy az igehirdetés is Krisztus harci cselekedete. Ez azonban nem valamiféle militáns teológia, hanem éppen a szeretet teológiája: Isten küzd értünk. „De küzd értünk a hős vezér, / Kit Isten rendelt mellénk. / Kérdezed: ki az? / Jézus Krisztus az…” (EÉ 254,2)

Nem beszélhetünk mi, magyar evangélikusok Luther és az istentisztelet kapcsolatáról, az istentisztelet lutheri megújulásáról és megújításáról anélkül, hogy ne hajtanánk fejet az előtt a teológus előtt, aki szerte a világon a legelismertebb, legavatottabb tudója és értője volt ennek a területnek. Vajta Vilmos neve mindenütt ismert és jelentős, ahol Luther-kutatással, istentisztelet-teológiával, liturgikával foglalkoznak.

Jelen előadás címében a két szó után kérdőjel áll. Feladatunk végiggondolni, hogy Martin Luther megreformálta-e az istentiszteletet, történt-e döntő változás, kevés volt-e, elegendő volt-e vagy merészen sok volt-e az, amit e téren elvégzett.

Luther biblikus professzor volt. Sem rendszeres teológiai, sem liturgikai művet nem hagyott ránk. Ezért iratainak idevágó megjegyzéseit kell csokorba gyűjtenünk ahhoz, hogy belelássunk az istentiszteletről való gondolkodásába, megismerjük a liturgiával kapcsolatos elképzeléseit, illetve liturgiai gyakorlatát. A kép összeáll, s értelmet nyer azokban az istentiszteleti rendekben, amelyek a reformátor nevéhez kapcsolódnak. Feladatunk, hogy megpróbáljuk a mozaikkockákat kontúros képpé alakítani, hogy azután ez a kép előttünk lehessen tájékozódási pontként, útmutatóként a mindenkori – nekünk a mai – helyzet értékelésében, a feladatok megoldásában.

Luther szerzetes papként belenőtt az egyház istentiszteleti életébe, naponta miséző papként pedig vérévé vált a középkori mise minden részlete. Természetes, hogy reformátori eszmélődése, egyházújító szándéka, az igazság keresése nem hagyhatta érintetlenül élete e fontos területét. De nem program és nem cél volt az istentisztelet és a megújítása. Luther számára az istentisztelet tény: ami van, ami zajlik, történik. Megértése, tudatosítása, féltő tisztogatása és rendben tartása volt a program és a cél. A reformátor számára az istentisztelet esemény volt, találkozás az Úrral, aki mindent megtett s megtesz az övéiért. Ahol ajándékokról van szó, ott öröm van. Krisztus jelenlétét ajándékozza. Jelenlétét az igében, jelenlétét az elemekben.

Néhány anyanyelvi istentisztelet-típus németül már elterjedt az 1520-as évek első felében. Luther ez irányú lépése még váratott magára. Sokszor noszogatták, hogy mozduljon, de ő várt. Ennek oka elsősorban az volt, hogy látta, milyen zűrzavart okoztak a végiggondolatlan elképzelések és az előkészítetlen lépések.

1. januárjában így ír Luther: „Nagyon szeretném már én is a német misét, s foglalkozom is vele, de azt is szeretném, hogy az azután igazi német is legyen. Mert hogy a latin szöveget egyszerűen csak lefordítsuk, s a latin dallamokat, illetve hangjegyeket átvegyük, az nagyon könnyű, de sem jól nem hangzik, sem nem igazi újítás. Úgy a szövegnek, mint a dallamnak, előadásnak és szertartásnak az anyanyelvből kell fakadnia, mert különben az egész dolog csak afféle majomutánzat.”

Ugyanakkor bármerre mozdult, bármilyen irányban gondolkodott, tisztított, formált – valami módon érintette az istentisztelet ügyét. De az istentiszteleti renddel nem sietett előre.

Az első fontos irat 1523 pünkösdjén jelent meg: Von Ordnung Gottesdiensts in der Gemeinde (A gyülekezeti istentisztelet rendjéről). Ez azonban a hétköznapi istentiszteletek ügyét érinti.

Isten igéjéről beszél Luther, s ahhoz, hogy később reformátorunk egész liturgiai alapállását és istentisztelet-teológiáját megértsük, tudatosítanunk kell magunkban, hogy a középkori szóhasználatban ez az istentiszteleti olvasmányokra – különösen is az evangéliumra – használt terminus technicus volt. Luther szerint a legnagyobb hiba, hogy Isten igéjét elhallgatták, legfeljebb a papok magukban olvasták vagy mással helyettesítették, például történetekkel, legendákkal. Ugyanakkor olyan teljesítménynek tartották az igeolvasást, amely a kegyelem áradását lehetetlenné tette. Teljesítménynek, hiszen kötelességük volt az imádság, az imaórák (a zsolozsma) megtartása. Offícium volt, el kellett végezni. Ha nem tették, bűn volt, ha tették, érdem – hiszen mások helyett is végezték.

Luther komolyan „belenyúlt” az olvasmányok rendjébe, súlyt adott a reggeli és esti istentiszteleteken, imaórákon az igeolvasásnak, s meghatározta használati módjukat. Mindenekelőtt gazdagította az olvasmányanyagot. Az istentisztelet menetén is változtatott, bevezetett egy új elemet, az állandó olvasmányok rendjéhez csatolt igehirdetést. Luther számára az olvasmányok igehirdetés nélkül olyanok, mint a nyelveken szólás.

Luther – érthetően kiélezett helyzetben, egy eltorzult gyakorlatra reagálva – óva int attól, hogy az igehallgatás valamiféle érdemszerző jó cselekedetté váljon, amellyel Istent befolyásolni lehet. Reformátorunk ezt végzetes veszélynek látta.

Isten szóban kommunikál az emberrel. Nem jeleket, netán kódolt jeleket küld. Isten megszólítja teremtményét, aki pedig válaszol rá. Ez a feltétele annak, hogy egy emberi találkozót, gyűlést, rendezvényt istentiszteletnek lehessen nevezni: igéjében megszólal az Isten. Luthernél az ige ilyen értelemben kap új szerepet.

A hirdetett ige esemény, mi több, üdvesemény. Szavak, beszéd nélkül Krisztus műve rejtve marad. Ahol azonban megszólaltatják (szóba hozzák), szavakba öntik, ott elkezd munkálkodni. Isten üdvösségkészítő munkájának eszköze az ige. Ezért az ige elválaszthatatlan a megszólaltatástól, a hallástól, a megértéstől, a válaszadástól.

Nem feledhetjük, hogy az istentisztelet fontos szerepet játszott a civilizációs folyamatban. A kultúrtörténet ismer szóbeli és gesztusbeli megnyilvánulásokat. A reformációban ezek aránya, súlya átrendeződik. A korábbi szent helyek, szent cselekedetek, gesztusok oldaláról áthelyeződik a hangsúly a szóra, az isteni igére.

1523-at decemberében jelent meg a „Formula missae et communionis pro Ecclesia Vuittembergensi”. Az írás még teljes latin nyelvű istentiszteletet tartalmaz, egyedül az igehirdetés nyelve német. Az előrelépést itt nem is az anyanyelvűségben kell keresnünk, hanem abban, hogy gyülekezeti istentiszteletről van szó. Igaz ez abban az értelemben, hogy nem lehet egyedül a szolgálatot végző pap, hanem a gyülekezet jelenlétében kell végeznie a szolgálatot, de igaz ez abban az értelemben is, hogy a gyülekezet – elsősorban az énekeken keresztül – látható, hallható aktivitással vesz részt az istentiszteleten.

Ebben az időben nemcsak Wittenbergben kísérleteztek megújított úrvacsorai istentisztelettel, hanem szinte kiforrott formákat találunk a környezetében. Így Luther miseformái már kipróbált előzményeken alapultak.

Luther nagy változtatása éppen a mise kánonját érintette. Kihúzta azokat a mondatokat, amelyek elhangzásakor a pap Krisztus testét és vérét Isten elé viszi és mint áldozatot bemutatja. Itt hangzik a lutheri kritika: ily módon Isten ajándéka, jótette (beneficium Dei) emberi művé, cselekedetté alakul át (sacrificium hominis); ezzel a cselekedettel áll az ember Isten elé, és őrá hatva próbálja elérni a kegyelmet és az üdvösséget. Ezzel szemben mondja Luther: „A mise Isten ajándéka az embereknek, nem az ember ajándéka az Istennek.” Luther kritikája tehát a megigazulásról szóló tanításán alapszik. Az Isten előtt kedves Krisztust nem nekünk kell Isten elé vinnünk és kedvessé tennünk, hogy Isten elfogadja az áldozatunkat.

Az egész úrvacsorai liturgiát átjárja a hit által való befogadás és elfogadás gondolata. Teljesen megtartja a mise megszokott részeit.

Elgondolkodtató, hogy a békeköszöntést (pax Domini) Luther gyülekezeti feloldozásnak tekinti, tehát az Isten ajándékozta békesség továbbadásáról van szó. Ahogyan Krisztus mondta: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek.” (Jn 14,27)

A Formula missae nem liturgikus használatra készült, hanem pasztorálliturgikus anyag. Nem a liturgikus tételek felsorolásáról van szó, hanem a liturgikus részekre való reflektálásról. Benne jelezte a lehetőségeket, amelyek a saját, megújuló, anyanyelvű mise felé mutatnak.

Az úrvacsoraosztásnál a kenyér megáldása után kiosztotta a kenyeret, és csak ezután következett a kehely megáldása, majd a bor kiosztása – utalva a szereztetési igék evangéliumi leírására („…miután vacsoráltak, kezébe vette a kelyhet is…” – írja Luther).

1525-ben halt meg Bölcs Frigyes, utóda a reformpárti I. János fejedelem lett. Ebben az időben egyre több hír járta arról, hogy a délnémet területen német miséket ünnepelnek. Luther feladta tehát kezdeti visszafogottságát, és elkészítette a maga német nyelvű miserendjét. 1525. október 29-én a wittenbergi városi templomban tartottak először misét e rend szerint. 1526 januárjában nyomtatásban is megjelent ezzel a címmel: Deutsche Messe und Ordnung des Gottesdienstes (A német mise és az istentisztelet rendje).

A megjelent formában egy teljes, kottás miserendet kapunk kézbe. Maga a rend is fontos, de számunkra igazán az a bevezető izgalmas, amelyben Luther elmondja liturgiai programját. Szabadság és kötöttség. Ez jellemző az egész anyag alapállására. A kiindulópont a reformátor számára a szeretet és az embertárs szolgálata. „Amint azonban mindenkinek a lelkiismeretére van bízva, hogy ezt a szabadságot miként használja, és senkitől sem szabad azt elvonni vagy megtagadni, úgy tekintetbe veendő másrészről az is, hogy a szabadság a szeretetnek s a felebarátnak szolgája, s annak is kell lennie.”

Ne feledjük, hogy Wittenberg kétnyelvű: a tanultak a latin kultúrában, az egyszerű emberek a német népi kultúrában élnek. Ezek erős kölcsönhatásban vannak egymással. Luther mind a kettőnek látja az értékét – és meg is akarja tartani. Szó sincs tehát arról, hogy a latint ki akarja szorítani az istentiszteleti gyakorlatból. Sőt a fiatalok nevelésében, tanításában, majd missziói küldetésében igen nagy szerepet szán a latin nyelvű istentiszteleti gyakorlatnak. A német misét tulajdonképpen népmisének nevezhetjük, amelynek kiemelt tanítói jellege van.

A német nyelv használata elsősorban gyülekezetpedagógiai, pasztorális és missziói indíttatású. Az embereket rá kell segíteni arra, hogy ki tudják fejezni a hitüket, szavakba tudják önteni az Istenhez való kötődésüket.

Luther harmadik típusként olyan istentiszteletet is elképzelt, amely a belső elkötelezett, meggyőződéses keresztények zárt alkalma. Ezt a tervet azonban soha sem valósította meg.

Luther nem volt egyoldalú. A tradíció megőrzése és az innovatív gyakorlat egyaránt fontos volt a számára. (Háromféle hozzáállásra is szoktak példát emlegetni: a keresztelési könyvecske mint a tradíció megőrzésének a példája; a német mise mint arra való példa, hogy miként lehet részben megőrizni a tradíciót, részben pedig a megújulás érdekében döntően átformálni egy rendet. Az ordináció liturgiája pedig egészen új utakat jár be és keres.)

Luther számára az istentisztelet és a hit összetartozik: az Istenben való bizalom, a cselekvő, értünk cselekvő Úrra való teljes ráhagyatkozás. Hitben fogadjuk el, hitben fogadjuk be Isten rajtunk is gyakorolt nagy tetteit. Az istentisztelet ajándék, nem pedig emberi cselekedet, s végképp nem érdemszerző cselekedet.

Isten elfogadó szeretete adja vissza a vele való közösség lehetőségét, és formálja át minőségileg mássá az emberi közösséget.

Isten jelen van – mindenütt jelen van – értünk van jelen. Luther úrvacsora-értelmezésével kapcsolatban vetik fel: „Mit mond a reformátor, hogyan van jelen?” Számára nem az volt a kérdés, hogy mi módon van jelen, hanem hogy miért. Krisztus jelenlétét ajándékozza az elemekben, hogy „használjuk”. A mise istenképe nem a haragvó, kiengesztelendő, ítélő Úrra mutat, hanem a hozzánk hajoló kegyelmes Úrra.

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::