Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Százmilliókkal csökkent az utóbbi években a magyarországi egyházi gyűjtemények állami támogatása: idén összesen 325 millió forinton osztozik az ország több mint száz ilyen jellegű intézménye. Az anyagi nehézségek miatt még az a helyzet is előállhat, hogy az egyházak nem fogják tudni kiállítani vagy kiállításra kölcsönadni egyes műkincseiket, ha múzeumaik fenntartása veszélybe kerül. A Magyarországi Evangélikus Egyháznak három, budapesti székhelyű országos gyűjteménye van: múzeum, levéltár és könyvtár. Miként érintik ezeket a megszorítások? Hogyan vélekednek a kialakult helyzetről országos gyűjteményeink vezetői? Arra kértük őket, értékeljék saját szakterületük, intézményük jelenlegi állapotát, gondjait, lehetőségeit.

Amint a sajtó hírt adott róla, tavaly december 14-én Bölcskei Gusztáv, a Magyarországi Református Egyház Tiszántúli Egyházkerületének püspöke, a zsinat lelkészi elnöke sajtótájékoztatón adott hangot egyháza tiltakozásának az egyházi közgyűjtemények állami támogatásának idei évre tervezett csökkentése miatt, illetve bejelentette, hogy a református egyház nem kíván részt venni a reneszánsz év programjain.

Ezzel kapcsolatban elsőként Hafenscher Károlyt, egyházunk országos irodájának igazgatóját kérdeztük, aki szóvivőként korábban már nyilatkozott az ügyben. Kérdésünkre megerősítette:

– Az evangélikus egyház komolyan veszi kulturális misszióját. A reneszánsz év programjában részt veszünk, de hangsúlyozzuk: gyűjteményeink a nemzet, a köz javát szolgálják. Kutathatók, látogathatók, megtekinthetők, nincsenek elzárva senki elől sem. Közfeladatot látunk tehát el ezen értékek megőrzésével, éppen ezért lehetetlennek tartjuk, hogy az egyház(ak) kezelésében lévő nemzeti kincsek fenntartására egyre kevesebb a pénz. Számszerűen: idén 22 970 300 forintot, 12 millióval kevesebb kap e célra az evangélikus egyház. Az említett összeget egyházunk 80 millióra egészíti ki, tehát ehhez az „egynegyedhez” közel háromnegyednyit tesz hozzá. Természetesen lehetőségünk van pályázni, ám a pályázatok adott esetben a pénzre „rászoruló” egyházi gyűjtemények között teremthetnek egészségtelen versenyt – fejtette ki az irodaigazgató.

– Az evangélikus egyház rendelkezésére álló anyagi forrásokat belső konszenzuson alapuló megállapodás szerint öt részre osztottuk. Ennek értelmében a felhasználható pénz százalékos arányban megoszlik a levéltár, könyvtár, múzeum, a vidéki gyűjtemények között, és van egy közös keret is. A Medgyessy-kormány idején összesen 800 millió forintot kapott 135 hazai egyházi közgyűjtemény – ebben valamennyi történelmi egyház benne van –, majd két évvel ezelőtt 500, mára pedig 325 millióra csökkent ez az összeg.

Hogy legyen mihez viszonyítani: az EOM költségvetésének 95 százaléka bérekre, rezsire megy el, nem egészen félmillió (!) forint marad restaurálásra, kiállításra. Egy minimálbérrel foglalkoztatott teremőr fizetése járulékokkal együtt éves szinten egymillió forint, egy oltárkép restaurálása – az ilyen munka „alapfunkcióink” közé tartozik – több millióba is kerülhet… Elbocsátani már nem tudunk, a személyzet minimális, a tudományos munkatársakat pedig nem lehet nélkülözni. Közeledik például a reformáció megindulásának ötszázadik évfordulója – a méltó ünneplésre már most tudományosan és szakmailag is készülni kell. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem Egyháztörténeti Tanszéke mellett egyházunk gyűjteményei jelentik azt a tudományos háttérbázist, központot, ahol tudományos kutatókat is fogadunk.

Bevételeinkből, pályázatokon nyert pénzekből s főleg az egyház által számunkra átutalt, az országos irodaigazgató által említett összegből gazdálkodhatunk. A pénz megléte vagy hiánya azért központi kérdés, mert feladatunk, sőt küldetésünk, hogy az országban bárhol fellelt evangélikus műtárgyakat gondozzuk, megőrizzük az utókornak – tehát nem öncélú a létünk. De ha már bevételekről beszélünk, hadd jelentsem örömmel, hogy az elmúlt évben az EOM több mint kétszáz százalékkal növelte látogatottságát – 2400 főről 7600-ra –, s így a jegyekből származó bevétel is háromszorosára nőtt.

A „bojkott” kifejezés számomra idegenül cseng, hiszen közjavakat őrző gyűjteményekről van szó, ám itt szeretném aláhúzni: az állami támogatás éppen ennek a ténynek a fényében jár. Hiszen például nekünk, az Evangélikus Országos Múzeumnak ugyanazon követelményrendszernek kell megfelelnünk, mint bármelyik államinak, a magyar és nemzetközi kritériumokat teljesítenünk kell. Elmondható, hogy az állami szektorhoz viszonyítva az egyházi közgyűjtemények nagyságrendileg kevesebb támogatást kapnak. Az esztergomi Keresztény Múzeum például számos, kiemelkedően jelentős műkincset őriz, de a mi intézményünk is országos szakmúzeumként van bejegyezve, működési engedélyünket is így kapjuk.

Bízom benne, hogy közös projektek létrehozására is lesz lehetőség egyházi gyűjteményeink összefogásával, s addig is, míg többet látunk a jelenleg sok kérdéssel és bizonytalansággal teli jövőből, hadd tájékoztassak arról: február 12-én – evangélikus kezdeményezésre! – megalakul az Egyházi Muzeológusok Egyesülete a Deák téren, mely mint érdek-képviseleti szerv (de maga a megalakulás ténye is) némileg „válaszként” is szolgál a fent elmondottakra.

– Az egyházi gyűjtemények fenntartása az állam és az egyház közötti kérdés. A gyűjteményeknek ebben nincs közvetlen szerepük; szakmai szempontból természetesen tájékoztathatják akár fenntartójukat, akár az illetékes állami szervet.

Az egyházi gyűjtemények támogatásának csökkenése oly mérvű, hogy fölmerült a gyanú: lassan eltűnik ez a költséghely. Az előzményekre most nem térek vissza, csupán az 500 millióról 325 millióra történő csökkentésről szólok. Miután a tervezett összeg nyilvánosságra került, az Egyházi Könyvtárak Egyesülése – mint független szakmai szervezet – élénk levelezésbe kezdett; állami részről pedig olyan megnyilvánulás hangzott el, hogy a gyűjtemények nevesített céltámogatásként ugyan kevesebb pénzt kaptak, de egészében véve az egyházak állami támogatása 2008-ban tisztesen nő, tehát az egyházak ki tudják egészíteni a soványra sikerült 325 milliót.

Mint az Egyházi Könyvtárak Egyesülésének elnöke vitathatónak találtam az elnökségi tagok által kezdeményezett cikkíró és aláírásgyűjtő akciókat. Úgy láttam, hogy a gyűjteményeket fenntartóiknak kell képviselniük. Ha a fenntartók hallgatnak, akkor a fenntartottak – tömörüljenek bár független szervezetbe – legalábbis felemás helyzetbe kerülnek, hiszen nem az ő dolguk érdemben nyilatkozni. Másrészt a fenntartók hallgatása még azt is jelentheti, hogy a helyzet nem különösebben aggasztó.

Az egyházak pillanatnyi anyagi helyzetét nekünk, gyűjteményeseknek nem kell ismernünk. Abban sem vagyok biztos, hogy figyelemmel kell kísérünk a parlamenti költségvetés alakulását: talán nem a mi dolgunk. Az állam és az egyház közti esetleges véleménykülönbséggel kapcsolatban csupán egy megjegyzésem van: a 325 milliós támogatás nem alkalmas a gyűjtemények fenntartására. Ha erre a célra nevesített összeget szánnak, akkor annak reális összegnek kell lennie.

A reneszánsz év egyházi „bojkottját” nagyon szerencsétlen gondolatnak tartottam. Tetszik, nem tetszik: legnagyobb, majdnem kizárólagos támogatónk mégis az állam; legföljebb arról van szó, hogy nevesített vagy nem nevesített formában érkezik tőle a pénz. El lehet ugyan mondani, hogy ez az állam maga is élvezi a hívők, az egyháztagok munkájának gyümölcsét, s nem mindig fordítja olyan célra, amelyre az egyháztagok maguk fordítanák. Ebben a nézetben is sok igazság van, de félő, hogy egy ponton túl parttalanná válik a vita. Mostani helyzetünkben bűnös rövidlátásnak tartanám, ha legnagyobb támogatónknak – bánjon bár mostohagyermekként velünk – nem kölcsönöznénk. Az egyháznak lehet nagyon határozott véleménye, esetünkben azonban nem kell duzzogásszerű vagy zsarolásra emlékeztető magatartást tanúsítania.

A mostani visszás helyzetből üdvös következmény folyna, ha a két érintett fél jól átgondoltan rendezné az egyházi gyűjtemények támogatásának ügyét. A stabil és világos támogatási rendszer másfél évtized alatt sem formálódott ki. A magyar társadalom mostani szintjét és szükségleteit figyelembe véve az egyháznak tudomásul kell vennie, hogy gyűjteményei a sor végén állnak, az államnak pedig tudomásul kell vennie, hogy e gyűjtemények föltétlenül ott vannak a sorban.

– Az utóbbi években kevesebb mint felére zuhant támogatás megkérdőjelezi a gyűjtemények fenntarthatóságát, hiszen a legtöbb gyűjteménynek ez a „támogatás” volt szinte az egyetlen bevételi forrása. Az általános gazdasági bajok, az egyház finanszírozásának csökkenése, az egyházi iskolák normatív támogatásáról minden évben meg-megújuló politikai viták mellett szerényen meghúzódott a fenti drámai számsor.

Hajdan az egyház sokkal nagyobb szerepet játszott a társadalmi és kulturális életben, ezért az egyházi gyűjtemények olyan kincseket őriznek, amelyeknek nemcsak az egyház, hanem a nemzet, az ország szempontjából is alapvető jelentőségük van. Mi lenne a magyar kultúrából, ha Pannonhalmát, Debrecent vagy Sopront „kivonnák belőle”? – szoktak érvelni a katolikus, református, evangélikus múlt nemzeti jelentősége mellett. Az állami támogatás érthetetlen, semmivel sem indokolható csökkentése bizony rossz üzenet az egyházak és a kultúrát szerető emberek felé is: „Nincs pénz a múltunk, hagyományaink ápolására.” Márpedig múlt és hagyomány nélkül nincs nemzeti kultúra, egyházi önismeret.

Debrecen, a „magyar szabadság őrvárosa” a kétségbeejtő helyzetben sem adta fel: 2007. december 14-én a református kollégium oratóriumában Bölcskei Gusztáv püspök akadémikusok, illetve Bosák Nándor debrecen–nyíregyházi katolikus püspök és a televízió jelenlétében tiltakozott az egyházi gyűjtemények támogatásának drasztikus csökkentése ellen. A gyűjteményektől három év alatt 465 millió forintot vettek el, ami 58 százalékos elvonást jelent. Ez az összeg teljes egészében az egyházi gyűjtemények szerény fenntartását szolgálta. A nagymértékű elvonás elbocsátásokkal, intézménybezárással, azaz kultúrarombolással jár együtt.

A drasztikus elvonás elleni tiltakozás miatt vetődött fel az összehasonlítás: miközben 465 milliót elvonnak az egyházi gyűjteményektől, négymilliárdot szánnak a reneszánsz év rendezvényeire, kiállításaira. Nem megkérdőjelezve, hogy ez nemes célt és az ország kulturális értékeinek felmutatását szolgálja, mégis szembetűnő az aránytalanság: egyesektől a kenyeret is elvesszük, hogy más dupla adag desszertet kapjon. A kétségbeesett helyzet miatt vetődött fel a tiltakozásnak ez a kétségbeesett formája: az egyházi gyűjtemények bojkottálják a reneszánsz évet. A bojkott inkább szimbolikusan értendő, hiszen a katolikus és az evangélikus egyházzal ez a lépés nem volt egyeztetve. A cél az volt, hogy áttörje az állami és más illetékesek ingerküszöbét, jelezze a probléma nagyságát.

Gáborjáni Szabó Botond, a debreceni református gyűjtemények igazgatója Az állam – támogat vagy felszámol? című írásában világítja meg e lépés hátterét, cáfolva a Népszabadság január 19-i számában e tárgyban megjelent vitairatot. A határozott tiltakozás talán eléri célját, hiszen az állam és az egyház között azóta elkezdődtek az egyeztetések. Idén a reneszánsz év keretéből 100 millió forintot ígérnek az egyházi gyűjtemények részére, melyet szakmai célokra pályázati alapon osztanának szét. A gond csak az, hogy működésre nem fordítható, pedig valójában a fenntartási költségek pótlása a legfontosabb. Felvetődött egy olyan elképzelés is, amely szerint a jelentősebb egyházi gyűjteményeket 2009-től nem az egyházi, hanem a közgyűjteményi keretből támogatnák. Remélhetőleg az állam és egyházak közti egyeztetések során kölcsönös jó szándékkal és felelősséggel sikerül megtalálni a minden fél számára kielégítő megoldást, az egyházi gyűjtemények fenntartásának biztosított alapját.

Kőháti Dóra

::Nyomtatható változat::