Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A konfirmáció valójában pünkösdi esemény. Nem véletlen, hogy sokáig mennybemenetel ünnepén vagy pünkösdkor, de mindenképpen – napjainkban is – húsvét és pünkösd között kerül sor a gyülekezetekben a konfirmandusok vizsgájára, majd magára az eseményre és az első úrvacsorára a templomi közösségben. Ekkor válnak a megkeresztelt fiatalok felnőtt egyháztaggá, vállalják tudatosan a keresztségben megkapott kegyelmet.

Gyülekezetemben, a Deák téren szép tradícióvá vált, hogy a konfirmandusokkal együtt az Úr asztalához szólítják a korábbi időszakban konfirmáltakat. Így a tíz, húsz, huszonöt, harminc, negyven, ötven, hatvan, hetven, hetvenöt és nyolcvan évvel ezelőttiek az idén is meghívást kaptak az ünnepi istentiszteletre.

Szép gesztus volt, jó érzéssel töltött el, hogy a más gyülekezetekben konfirmáltakat is hívták az oltárhoz. Így amikor a hatvan évvel ezelőtt konfirmáltakat szólították, népes csoportunkban éppen egykori osztálytársam, Füredi Jenő térdelt mellettem. Ő Angyalföldön, idősebb Rimár Jenőnél konfirmált. Udvaros Béla, az Evangélium Színház alapítója, vezetője a hetven éve konfirmáltak táborát erősítette; őt még – mondja némi büszkeséggel – Kemény Lajos konfirmálta. „…ezek szerint a Fasorban” – válaszolom, majd hozzáteszem álszerényen: „Engem meg Ordass Lajos és Keken András fogadott be az egyházba.”

Akkor még nem mértem föl ennek a jelentőségét. Mindenesetre hivatkoztam erre 1987. október 24-én, amikor beiktattak a Déli Egyházkerület felügyelői tisztébe. Kötetnyi jelentős emlékem van a templomról, az alkalmakról, de azt hiszem, ez a legemlékezetesebb. Hallottam, hogy voltak, akik bátor, tisztességes dolognak látták, hogy megemlítettem, vállaltam a közelmúlt egyháztörténelmének talán legkimagaslóbb személyiségeit; magam egyszerűen természetesnek, kötelezőnek tartottam ezt. No meg így tudtam a legtömörebben kifejezni hovatartozásomat, identitásomat is.

Az első, akivel a templomba menet találkoztam, Csizmadia Éva (dr. Gadó Pálné) volt. Többszörösen megörültem. Hatvan éve – a többiek választása alapján – ő meg én mondtunk a konfirmandusok nevében rövid beszédet. Ötvenen-hatvanan is lehettünk. Most is többen voltak a hölgyek – a régi Deák téri leánygimnázium tanulói.

A Deák téren lehetőség van a kis kelyhes úrvacsoravételre. Általában viszonylag sokan élnek is vele. Nincs is ezzel gondom, mégis megfigyeltem, hogy közülünk, régebbiek közül a legtöbben megmaradtunk a közös kehely mellett. Erre szocializálódtunk. Szokásom szerint éhgyomorra mentem az úrvacsoravételre. Sok mindenre asszociálunk ilyenkor. Eszembe jutott a katolikus papok miseborfogyasztásáról – az úgynevezett zéró toleranciával kapcsolatosan – kirobbant vita. Érdekes, hogy a protestáns hívek gondja nem került szóba.

„Kísérjük imádsággal és szeretettel konfirmandusaink életét!” – hangzott el az igehirdetésben. Ne azzal foglalkozzunk, hogy kevesen vannak. Egyetértek; mindig a minőséget hangsúlyoztam magam is, szemben a leegyszerűsítő menynyiségi szemlélettel. Mégsem természetes, hogy ma tíz fő körüli a csapat, kevesebben vannak, mint az idős nemzedékek tagjai. Hiszen újra vannak iskoláink, nincs korlátozva a gyermek-bibliaköri, az ifjúsági munka.

Bizonyos, hogy mindebben demográfiai tényezők is szerepet játszanak. Régebben körülbelül százötvenezer gyerek született évente, mostanában százezer alá csökkent e szám. Nem tudom, az évi kilencvenhétezer újszülöttből hányat keresztelnek meg, de érdekes lenne ennek ismeretében elemezni a bérmálkozók, konfirmálók számát.

Kétségkívül az öröm dominált érzelmi és gondolatvilágomban, ahogy ott ültem a sajátos, egyszeri gyülekezeti közösségben. Mert voltak persze jó néhányan az istentiszteleten megszokott arcok közül – sokan persze (?) távol maradtak, nem érezve érdekeltnek magukat az eseményben –, és voltak egyszeri résztvevők, a konfirmandusok hozzátartozói, a családok barátai. Az ilyen egyedi gyülekezeteknek mindig sajátos a hangulatuk. Ünnepibb is, kicsit életközelibb is.

Szokássá vált, hogy az aranydiplomás lelkészek kötetbe rendezve vallanak pályájukról. E kiadványokban benne van az egyháztörténelem. A mi hatvan évünkben a magyar és az európai történelem is.

Talán jobb címe lenne ennek az írásnak a hűség. Isten hűsége. Félelmetes, felemelő és megalázó volt hatvan év után újra, öreg konfirmandusként az oltár előtt térdelni. Mert hiszen ez az értelme a dolognak. Kimondva-kimondatlanul megerősíteni, vállalni az egykori elkötelezettséget. Félelmetes és felemelő az Isten kegyelme, amely mindmáig megtartott, hűsége, hiszen egyedül ennek köszönhető minden. Látszólag mienk az érdem, mi tartottunk ki az egyház, a gyülekezet, a templom mellett, mi voltunk hűségesek. Nincs más olyan helyszín az életemben, mint a Deák téri templom, amely mindig otthonom volt. De tudom, és nyilván a többiek is jól tudják, hányszor vétkeztünk, voltunk hűtlenek, és hogy csak az ő kegyelme fogadott be, fogadott vissza.

Igen, az ünnep fénye nem eltakarja, hanem megvilágítja a dolgokat. Ott láttam a padokban több olyan barátomat, akik a nehéz évtizedekben eltűntek a templomból; most kettőzött buzgalommal pótolják az elmulasztottakat. Ez is az egyház lényegéhez tartozik. Van visszaút, van újrakezdés.

Öröm és szomorúság ambivalens érzései kavarogtak bennem. A szomorúság oka az igazi gond: fogyatkozunk. Erőtlenné vált az evangélium üzenete az ajkunkon. Mintha a rendszerváltozás eufóriája után a társadalom távolodott volna a talán túlzottan belterjessé váló egyházi élettől.

1948-ban és utána sok minden rosszra fordult, de belekerültünk az egyházi ébredésbe, és ez meghatározta életünket. Azt szeretnénk, ha Isten megadná ennek viharát a mai nemzedékeknek.

Persze lehet, hogy egyszerűen az magyarázza a szomorúságunkat – akárcsak az örömöt –, hogy eltelt hatvan év, végéhez közeledik az út…

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::