Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Március 27-e a világon mindenütt a színház ünnepe, és rendszerint díszelőadással ünneplik magukat a „színházcsinálók”. Érdemes ilyenkor megemlékezni arról, hogy a középkori európai színjátszás a templomi passiójátékokból, misztériumjátékokból és moralitásokból indult ki.

Bár az európai színjátszás gyökerei az ókori görögökig nyúlnak vissza, a középkor embere mit sem tudott ezekről a „pogány” hagyományokról, és kénytelen volt újra felfedezni a színjátszást. A kiindulópont természetesen a templom volt, ahová nagy ünnepek idején összegyűltek a környékbeli falvak lakói is, és a mise valóságos látványossággá vált.

A szertartás-módosításra a legalkalmasabbnak a nagyhét tűnt. Rájöttek, hogy ha az evangéliumok szövegeit megfelelően tagolják, és felváltva olvassák fel, párbeszédnek hatnak. Így napról napra előadva élményszerűen vezetik végig a hívőt a Megváltó szenvedésén. Ezt a legelső drámai formát nevezzük templomi színjátéknak.

A 12. századi nagy templomokban papok és apácák játszották az egyes szerepeket, a gyülekezet tagjai pedig úgy érezhették, hogy ők azok a hajdani emberek, akik tanúi Jézus perének és kivégzésének. Az előadás szervezői még biztatták is őket, hogy vegyenek részt az indulatok ábrázolásában. Ez persze időnként odáig fajult, hogy a magukról megfeledkezett hívek trágár szavakat is bekiabáltak. A papok között voltak, akik nehezményezték ezt, és a játékot áthelyeztették a templom előtti térre. Így született meg a 12. század folyamán a passiójáték.

Bár a passió szervezése még mindig papi felügyelettel történt, a szereplők egyetemi diákok, céhlegények lettek. Rendszerint felékesítették a templom előtti tér házait: az egyiket kinevezték a jeruzsálemi templomnak, a másik Pilátus háza lett. A feldíszített épületek a díszletek őseivé váltak, a szereplők pedig olyan ruhákba öltöztek, amilyennek az ókoriakét képzelték. A nézők állva vették körül a szereplőket, akik házról házra járva mondták a szent szöveget.

Amikor elhangzott a halálos ítélet, a Jézust játszó legény vállára helyezték a keresztet, és elindultak a Kálvária, vagyis egy város környéki domb felé. Itt eljátszották a keresztre feszítést is. Gyakran megesett, hogy a főszereplő izomszakadást szenvedett, de így is megérte, hogy az egész város előtt főszereplő lehetett.

A passiójátékok nagy hátránya az volt, hogy a történeten nem lehetett változtatni. A 13. századi Franciaországban kitalálták, hogy a Szentírás történetein kívül legendákat is lehet dramatizálni. Így születtek meg a mirákulumok. A szó csodát jelent, az elnevezés pedig arra utal, hogy a szentekkel mindig csodás dolgok estek meg. A szöveget diákok írták immár verses formában, és átalakult a játék helyszíne is. Az asztaloslegények nagy emelvényt ácsoltak, a takácsok szőnyegekkel takarták le, a festők pedig hatalmas vásznakra hátteret pingáltak. Ezzel kész is volt a díszletes színpad.

Az újítást a strasbourgiak vezették be, de rövidesen Párizs is átvette. Az éppen ekkor elkészült Notre-Dame előtti tér eszményi hely volt színpadnak és nézőtérnek is. A leleményes párizsiak azt is felismerték, hogy ha elkerítik a nézőteret, megtehetik, hogy csak azokat engedik be, akik hajlandóak fizetni a látványosságért. Ilyenek pedig szép számmal akadtak a gazdagodó városban.

A francia színjátszást igencsak fellendítette egy lányregénybe illő história. Történt egyszer, hogy egy ifjú herceg Párizsba látogatott Fülöp Ágost királyhoz, és megnézett egy mirákulumot. Annyira megtetszett neki a főszereplő, a Szent Genovévát alakító ifjú szűz, hogy az előadás végeztével felment a színpadra, és mindenki szeme láttára megkérte a kispolgári családból származó leányzó kezét, aki irulva-pirulva igent mondott.

A történtek után a céhmesterek lányai nagy kedvet éreztek arra, hogy kibontakoztassák színészi képességeiket. A színjátszók – miután rájöttek, hogy ezzel pénzt is lehet keresni – egyre gyakrabban választották élethivatásul a színészi mesterséget. Társulatokba tömörültek, és járni kezdték a vidéket.

Franciaországban alakult ki a középkor harmadik drámatípusa, a misztériumjáték is. A vándortársulatok szekerei jelentették a díszletet. Ha egymás mellé állították a kocsikat, és pallóval összekötötték őket, könnyedén váltogathatták a helyszíneket. Később tovább egyszerűsítették a díszleteket, mert rájöttek, hogy alapvetően csak három színhelyre van szükségük: mennyországra, földre és pokolra. A történeteket pedig az Ó-, illetve Újszövetségből vették és rendszerint verses formában átírták. Igen kedvelt volt például Jób története, és a kezdőjelenet – Isten és a sátán fogadása – a műfaj nyitójelenetévé vált. A misztériumjátékok előadói később sajátos színpadformát is létrehoztak: háromemeletes játékteret építettek, így jelképezve a mennyországot, a földet és a poklot.

A misztériumjátékok továbbfejlesztését jelentik a 13–14. századi moralitások, melyekben kizárólag megszemélyesített fogalmak szerepeltek. A cselekmény középpontjában olyan emberek álltak, akik az egész emberiséget jelképezték. A nevük is erre utalt: „Akárki”. A testet öltött fogalmak – Igazság, Hamisság, Jóság, Józanság, Részegség – pedig igyekeztek hatni a magatartására.

Talán nem véletlen, hogy Franciaországban született meg a műfaj paródiája, a Lakoma halála című darab. A történet szerint sokan megharagszanak Lakomára, mert ahol megjelenik, mindenki lerészegedik, és duhajkodni kezd. Csakhogy nem olyan könnyű őt elítélni, mert a bírákra is éppen ilyen elkeserítő hatást gyakorol. Ezért olyan ítélőmestereket keresnek, akikre nem hat Lakoma. A Gyomorbaj, a Puritán tartózkodás és az Alkoholellenesség alkalmas arra, hogy a főszereplő felett ítélkezzék. De hiába ítélik el Lakomát, az ítéletet nem tudják végrehajtani, mert az őrök, a gyóntató pap és a hóhér nyomban lerészegednek, amint meglátják az elítéltet. Tehát Lakoma halhatatlan… A darab jól szemlélteti, hogy a 14. század már túllépett az egyházi indíttatású színjátékon, és elindult a világi színjátszás felé.

Jánosi Valéria

::Nyomtatható változat::