A vasárnap igéje

HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP (MISERICORDIA DOMINI) – Ez 34,10–16.31

Hozzászólás a cikkhez

A jó pásztor vasárnapjának evangéliumában hangzik el Jézus kijelentése, melyben küldetésének tartalmát így határozza meg: „Én vagyok a jó pásztor.” (Jn 10,11)

Jézus korában a pásztort megvetették, tisztátalannak tartották. Óriási volt a szakadék a kifejezés hétköznapi és kultikus értelme között. Az akkori emberek mégis úgy gondoltak az aranykornak tartott régi időkre – ma úgy mondanánk, hogy a történelem előtti korra –, mint amikor a pásztorok a legtiszteletreméltóbb tagjai voltak az emberi közösségnek. A hagyomány szerint akkor élt jó és igazságos királyokat méltán nevezték népük pásztorának. Uralkodásukra az volt jellemző, amit Ezékiel próféta a maga korában már csak Istenről mint Izrael pásztoráról tud feltételezni: „Én legeltetem juhaimat, és én keresek nekik pihenőhelyet – így szól az én Uram, az Úr. Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem, a kövérre és az erősre vigyázok; úgy legeltetem őket, ahogy kell.”

Ezékiel, a babiloni fogság idejének prófétája pontosan tudja, hogy Isten éppen azért adta népét pogányok kezére, mert királyai kezdettől fogva nem úgy uralkodtak, mint az aranykor pásztor királyai. Pedig a pásztor szó kultikus tartalma ezekből az időkből ered. Az a gondolat rejlik mögötte, hogy az emberiség eredetileg a teremtő Isten földön élő nyája, melynek élére Isten a pásztor királyokat állította.

A babiloni fogság utáni időre Ezékiel joggal gondolhatott azzal a várakozással, hogy az népe számára új aranykor kezdete lesz: Isten végre igazi pásztor királyokat ajándékoz népének. Ám reménységét messze felülmúló próféciát kap Istentől, aki azt ígéri, hogy kiveszi a nyájat, azaz választott népét a pásztorok (értsd: királyok) kezéből, és maga lesz pásztorukká.

Jézus kijelentését – „Én vagyok a jó pásztor” – nem is érthetjük másként, mint az ezékieli prófécia beteljesüléseként. Jézus a jó pásztor, akiben a hivatásukban rendre elbukott pásztor királyoktól maga Isten veszi át nyája kormányzását: választott népéét és az egész emberiségét, élőkét és holtakét.

A feltámadt Jézus nyilvános hatalomátvétele azonban várat magára. A benne nem hívő világot megjelenése napjáig Isten jobbja által, de hatalmát elrejtve kormányozza. Addig csak a hívők nyáját, egyházát kormányozza közvetlenül, Lelke erejével.

Az egyház kétezer éves történetét vagy akár a mi egyházunk közelmúltját és jelenét vizsgálva ez elég hihetetlenül hangzik. Úgy tűnik, hogy – az apostoli kort és a közvetlenül azt követő egy-két évszázadot leszámítva – az egyházi struktúrák egyszerűen nem engednek teret a Szentlélek kormányzásának. A nyáj Urának és jó pásztorának akarata egyházkormányzati kérdésekben mintha nem tudna érvényesülni. A tanítás kérdéseiben is bőven van meghasonlás az egyházban. Mintha az egyház intézményesülése vált volna a legfőbb akadályává annak, hogy a jó pásztor mindenben érvényesíteni tudja akaratát.

Hitem szerint közelebb járunk az igazsághoz, ha ennek okaként az emberi bűnt jelöljük meg. Az egyházban vezetők és vezetettek egyaránt bűnös emberek. Bár Krisztusban kegyelmet nyert bűnösök, akik hit által mindig bizonyosságot nyerhetnek bűneik bocsánatáról, és a Szentlélek ajándékaiban is részesülhetnek, de az egyház népének hite nem mindig lángol a legmagasabb hőfokon, és valljuk meg, hogy az énekszerző panaszát – „Hitem pedig, mint a változó hold, / Hamar elfogy, tölte alig hogy volt; / Hol felhat égig, / Hol meg elhal, s a homályban késik” (EÉ 383,3) – mindannyian a magunkénak is érezzük. Urunk dicsőséges második eljöveteléig ezért nem nyilvánvaló, hogy az egyház Ura és pásztora Krisztus, aki nyáját Lelkével vezeti és kormányozza. Pedig mégis így van!

Ezékiel ősi próféciája vigasztaló evangélium: a meghalt és föltámadt Jézus Krisztusban Isten közvetlenül vette kezébe népe pásztorolását! Ha az egyház intézménye nem tükrözi is ezt, aki hisz, megtapasztalhatja az életében. Mert egyetlen hívő sincs védtelenül kiszolgáltatva többé se a maga bűneinek, se mások bűnének. Még akkor sem, ha gyakran így érezzük.

Aki kitartóan ragaszkodik a hithez, hogy az érte meghalt és föltámadt Jézusban élő pásztora van, aki sosem hagyja el őt, aki mindig hallja, ha segítségül hívja, és akinek a hűségében nem csalódhat, az végül biztosan meg fogja tapasztalni, hogy a jó pásztor vele is megteszi mindazt, amit Ezékiel próféciájában ígér: „Majd én magam keresem meg juhaimat, és én viselem gondjukat. (…) Kiszabadítom őket mindenünnen, ahová csak szétszóródtak egy felhős, borús napon. (…) Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem, a kövérre és az erősre vigyázok; úgy legeltetem őket, ahogy kell.” Végül „beviszem őket a saját földjükre”, az új földre, amely már készen van, csak most még a dicsőség felhője rejti.

Imádkozzunk! Urunk, pásztorunk, könyörülj rajtunk! Soha ne engedj letérni utadról, tarts meg nyájadban, és vezess országodba minket. Ámen.

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::