Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Szomorúan mondja Bodor György zugligeti plébános, az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye hivatásgondozási referense, hogy az elmúlt tíz év alatt felére csökkent hazánkban az egyházmegyés kispapok száma. Még ennél is kevesebb – teszi hozzá – az ifjúságot értő, a fiatalok nyelvét beszélő és feléjük elkötelezett lelkipásztor.

Sokszor tölt el szomorúsággal, hogy frissen felszentelt fiatal papok nem tudnak mit kezdeni az ifjúsággal. Szerencsére – vagy még inkább Istennek hála – akadnak nagyszerű kivételek, akik különféle újszerű formában is igyekeznek segíteni a jelenlegi helyzeten. Közvetlen környezetemben is több ilyen személyt ismerek, akik közül hárommal rögtönzött kerekasztal-beszélgetésen vitattuk meg az egyébként lesújtó valóságot.

Közülük ketten a krisztinavárosi plébánián működnek. Kálmán Antal káplán sokak előtt lett ismertté a Városmisszió során bemutatott Godspell előadás-sorozat kapcsán, Monostori László diakónust pedig a Mária Rádióból ismerik sokan. Licskó Szabolcs káplán a Magyar Szentek templomában, illetve a hozzá tartozó Szent Tádé-kápolnában szolgál.

Kálmán Antal káplán: Isten minden embert meghív, de keresnünk kell, hogy mire is hívott meg bennünket. Az embernek nem a papi hivatás az életcélja, hanem az, hogy Isten útján járjon. A papi hivatás csak egy különleges ajándék, egy nehezebb út. Minden embernek feladata lenne az útkeresés, hogy hogyan tudja követni Jézust. Mindig nagy öröm az, amikor valakit látunk elindulni ezen az úton, amikor nem az önzést vagy a könnyebbet választja, hanem van bátorsága, hogy a nehezebb úton tudjon járni. A lelki vezető csak ebben a döntésben tudja segíteni a fiatalt.

Sokan vannak, akik szomorkodnak a papi hivatások száma fölött, de maguk nem hajlandóak keresni azt az utat, amivel az Isten megajándékozta őket. Az igazi kérdés mindig az, hogy te hol is tartasz ezen az úton.

Monostori László diakónus: Hogy a hivatások száma mennyire magas vagy alacsony, az attól függ, hogy mihez viszonyítjuk. Tőlünk nyugatabbra a legtöbb egyházmegye a mieinknél sokkal nagyobb gondokkal küzd.

Hallottam olyan véleményt is, mely szerint Isten ugyanannyi hivatást ad, mint korábban; csakhogy most az emberek egyre nagyobb része nem fogadja el ezt a meghívást. Én ebben nem vagyok ilyen biztos. Való igaz, hogy a huszonegyedik század embere nehezebben kötelezi el magát, és biztos vannak néhányan, akiket ugyan hív az Úr, csak ők nem szeretnék meghallani ezt a hívást; ugyanakkor miért vennénk el Istentől azt a lehetőséget, hogy most kevesebb hivatást adjon, ha úgy tetszik neki? Úgy gondolom, a hivatások számának – átmeneti? – csökkenése benne van Isten tervében. Bízom benne, és hiszem, hogy végső soron ez is a javunkra válik.

Úgy tapasztaltam, hogy a toborzó jellegű hivatásgondozás inkább elriaszt, mint meghív. Jelenlétünkkel és elfogadó szeretetünkkel azonban mély nyomokat hagyhatunk a fiatalokban. Engedjük őket közel magunkhoz, legyünk velük őszinték, mert csak így leszünk hitelesek, és így tudjuk továbbsugározni rájuk azt a szeretetet, amit Krisztustól kapunk. A hivatást viszont nem mi generáljuk, azt Isten adja; mi csak előkészíthetjük a terepet a meghívás befogadására.

Licskó Szabolcs káplán: Amikor az evangéliumokban az első tanítványok meghívásáról olvasunk, feltűnik a Jézussal való találkozás élményének ereje. Máté evangéliuma beszámol róla, hogy amikor az Úr kiválasztotta első apostolait – „Jöjjetek utánam, és én emberek halászaivá teszlek titeket!” –, ők „azonnal otthagyták hálóikat, és követték őt”. Az Úrral való személyes találkozásból életre szóló elköteleződés született.

A személyes találkozások minden ember életére nagy hatással vannak. Bár a papi és szerzetesi hivatást csak Isten adhatja, az útkeresésben, a megerősödésben és a döntés meghozatalában fontosak a tapasztalatok, a beszélgetések és a példaképek. Ha visszagondolok saját papi hivatásom alakulására, sokat köszönhetek a balassagyarmati szalézi Bosco Szent János Plébánia közösségének, ahol felnőttem. Az itt szolgáló atyák példája, a velük való beszélgetések, a közösségben vállalt szolgálatok – kezdetben aktív ministránsként, később pedig animátorként – mind-mind segítettek abban, hogy vállaljam a papi hivatást. Később az esztergomi szemináriumi évek alatt, amelyek már a közvetlen felkészülést jelentették, is sok élmény és hatás ért.

Még kispapként megtapasztaltam, hogy olykor – talán félig-meddig öntudatlanul és szokatlan módon – mi is eszközzé válhatunk abban, hogy valaki elinduljon, vagy megerősítést kapjon a papi vagy szerzetesi hivatás útján. Volt rá példa, hogy egy későbbi kispap – ma már paptársunk – elsőként egy internetes honlapon keresztül, e-mailben érdeklődött a szemináriumi élet, a papság iránt, és ebből hosszú levelezés bontakozott ki.

Talán meglepő, hogy egyikük sem taglal kifejezetten gyakorlati megoldásokat, noha mindhárman benne élnek a hivatásgondozásban. Teszik a magukét, sőt még azon felül is jócskán, egyszerűen a Szentlélekre hagyatkozva. Mert nem lehet mesterségesen támasztani vagy akár csak megtartani is papi, szerzetesi hivatásokat. Lehet azonban melléjük állni és saját hivatásuk gyakorlásával példaként szolgálni.

Tárnoki András (Az Esztergom–Budapest című folyóirat engedélyével)

::Nyomtatható változat::